„Nem az öröm egyesíti a lelkeket, hanem a bánat” – vélekedett Miguel Unamuno, és hozzátehetjük, hogy az őszinte bánat. A siratóasszonyok jelenléte régi hagyomány: a glissandóktól hidegrázós énekük a gyász elmaradhatatlan része volt évezredeken keresztül, talán a „vérprofik” még könnyezni is tudtak a hátborzongató lamentáció mellé.
Jézus idejében az volt a szokás, hogy a jeruzsálemi elit réteg, a legfőbb méltóságokat betöltő férfiak feleségei játszották el a siratóasszonyok szerepét. E tekintetben ez a kép összhangban van kortörténeti ismereteinkkel.
A siratóasszonyok nem lehettek nagy szimpátiával Jézus iránt. A kesztyű hangsúlyozza a távolságtartást: annak a jelképe, hogy valaki a kontaktustól távol akarja tartani magát, ugyanakkor az előkelőséget is kifejezte a századfordulós évtizedekben. A kettő természetesen összefügg: az emberek jó része úgy gondolja, hogy attól számít előkelőnek, ha nem érintkezik a társadalom alsóbb rétegeivel. Jézus pedig épp az ellenkezőjét gyakorolta: elvegyült az emberek között, jól érezte magát köztük; nem attól érezte magát magas polcon lévőnek, hogy távolságot tartott a „föld népétől”.
Az előkelő asszonyok, akik a passió történetében siratóasszony-szerepben tűnnek fel, ambivalens helyzetben találhatták magukat: olyan embert kellett siratniuk, akinek halála kívánatos volt a számukra, és ez az ellentmondás meg kellett hogy mutatkozzon előadásmódjukban.
Jézus nem lelkesedett buzgó szolgálatukért: „Ne engem sirassatok, hanem magatokat és gyermekeiteket…” (Lk 23,28)
Ez egy udvarias kérés: azt fejezi ki, hogy talán jobb lenne, ha elhallgatnának, vagy ha erre nincs mód, akkor sirassanak mást! Sirassák magukat, sirassák a jövőjüket, sirassák a gyermekeiket!
Jézus – Lukács evangélista szerint – egyszer maga is a siratóasszonyok szerepét játszotta el: megsiratta Jeruzsálemet (Lk 19,41). A történet azért is különös, mert ez a szerep határozottan és mindig is a nőknek volt fenntartva. Vajon utánozta is a siratóasszonyok stílusát? Vélhetően igen, mert enélkül nem okozott volna a demonstráció senkiben felismerésélményt.
Jézusban és a siratóasszonyokban tehát van valami közös, összeköti őket egy rejtett szál: Jézus is siratott, egy váratlan helyzetben – egy döbbenetes, sokkoló lamentációt adhatott elő a meg nem térő Jeruzsálem felett, és épp akkor, amikor mindenki a küszöbön álló szabadságharc eufóriájában elragadtatással várta volna tőle a lelkesítő szavakat. Helyette ezt adta elő siratóasszony-stílusban: „Jönnek napok, amikor sánccal vesz körül ellenséged, bekerít és mindenfelől ostromol. Eltipornak gyermekeiddel együtt, akik falaid közt élnek, és nem hagynak benned követ kövön.” (Lk 19,43–44)
És most lássuk a teljes szakaszt, amelyet a siratóasszonyoknak mondott Jézus:
„Jeruzsálem leányai – mondta nekik –, ne engem sirassatok. Inkább magatokat és gyermekeiteket sirassátok, mert jönnek majd napok, amikor azt fogják mondani: Boldogok a meddők, akik nem szültek, nem szoptattak. Akkor majd unszolni kezdik a hegyeket: Omoljatok ránk! És a dombokat: Takarjatok el! Mert ha a zöldellő fával így tesznek, mi lesz a sorsa a kiszáradt fának?” (Lk 23,28–31)
Ezekben a mondatokban mintha folytatódna Jeruzsálem siratása, mintha annak logikus folytatását hallanánk, ráadásul női nézőpontból, megfogalmazva a katasztrófa rettenetét, a gyermekek elvesztésének szörnyű fájdalmát, melynek iszonyatában sokan a halált fogják keresni.
Jézus a siratásra, a lamentációra egy maga által előadott siratással, lamentációval felelt. Siratta Jeruzsálem leányait, a gyermekeiket, a népet, e történelmi dráma minden szereplőjét, hiszen ettől a pillanattól kezdve sodródik feltartóztathatatlanul Jeruzsálem a pusztulás felé.