Szóval jött oda, miközben itt vártuk évekig, már teljesen el is bambultunk a nagy várakozásban – és akkor hopp, egy telefon hétfőn, hogy döntsenek keddig: kell-e, mert szerdán már lehetne is érte menni.

A fényképen csukott szemű, dundi csecsemő – állig bebugyolálva. Nem sokat mutatott az a kép Babó igazi lényéből, de hát az ember gyarló: hiába van már három nevelt gyereke, azokat mégiscsak készen kapta – mindegyik legalább óvodás volt, amikor érkezett –, ez meg itt vadiúj. Szóval elcsábultunk rendesen. Én is elcsábultam, pedig nekem csak a barátnőm várt babát.

Ahogy láttam olvadozni, próbáltam szilárd támaszként mellette lenni. Mondtam neki, hogy itt bőgés lesz. Előbb Babó fog bőgni, és az egy légterű lakásban az nagyon kellemetlen lesz. Aztán meg előre szóltak, hogy csak „átgondozásra” adják. Amint kerül örökbe fogadó pár, már viszik is el. De hiába. A józan ész illedelmesen félreáll, ha jön ez a szerelemféle őrület. Tudja jól, hogy teljesen esélytelen ilyenkor.

Szóval telefon, turkálás, babaruhamosás, kiságyszerelés, néhány papír aláírása itt meg itt, és szerdán megérkezett Babó. Kicsi volt, jó szagú és vérlázítóan magabiztos. Csak fél szemmel nézett meg bennünket, aztán látva, hogy az udvartartást sikerült tökéletesen mulyává hódítania, fensőbbséges mosollyal visszaaludt, mintha az egész költöztetés meg hercehurca nem tartozna rá.

Mi úgy lestük, mint egy isteni csodát, és amikor megmozdult, nyekkent, pislogott, fintorgott, ámulva dongtuk körül. A babaság derűje belengte a lakást. Egymást csitítgatva nevetgéltünk, fokhagymagerezdnyi kis popsiját puszilgattuk, mert még olyan „alig használt” volt az is. A lábát meg éltelfestékbe mártottuk, és pecsételtünk vele, hogy majd ha megnő, láthassa, milyen igen-igen pöttöm volt.

Néha persze összerezzentünk, ha megszólalt a telefon, de nem jött semmi lényeges hír. Hetek teltek el, és még születési anyakönyvi kivonata vagy tébékártyája se volt. Papíron nem is létezik, a valóságban meg mennyire él – nevetgéltünk. Még meg sem találták az anyát, akinek le kellene mondania róla. Pedig már rutinos lemondó lehetne: Babó a tizenegyedik gyereke, de egyet sem nevel közülük. Mi persze nem bántuk a hanyagságát. Élveztük a babózás minden pillanatát, közben majd összeestünk a fáradtságtól. Mert persze zajlott azért az élet. A „nagyok” néha veszekedtek, nem akartak fürdeni, kinőtték a cipőcskéjüket, elhullatták a fogukat. Betegek lettek, és teát kortyolgatva, bebugyolálva üldögéltek, melegedtek az ágyon. Társasoztak, és elfelejtettek rendet rakni. Szóval működtek szabályosan. Babó meg szépen fejlődött. Már nem aludt folyton. Hallgatózott, figyelt, érdeklődve fordult a világ felé.

Ártatlannak tűnő kis hasmenéssel, lázzal kezdődött az a nevezetes reggel. Láttunk már ilyen vírust, majd elmúlik pár nap alatt, na, fel a fejjel. Aztán meg úgy tűnt, bárányhimlős lett, csupa pötty a lába. Délutánra aztán csak a vad félelem volt biztos. Hogy komoly a baj. Ügyelet, mentő, irány a megyei nagy kórház. Agyhártyagyulladás. Életkilátásai gyengék. Jobb lett volna nem látni. Merev volt a teste, kis arca fájdalmasan öreg és gondterhelt, a csövek közül alig látszott ki. Altatták, de éreztük, hogy fájdalmai vannak. Össze-összerándult, nyöszörgött, az orvos meg azt mondta: kevés az esé- lye a gyógyulásra. Készüljünk fel a legrosszabbra, lassan búcsúzzunk el tőle.

Persze képtelenek voltunk. Helyette soksok imádságot kértünk, innen is, onnan is jött pár biztató sor, és a barátok imái szálltak az ég felé. Közben Babó egyik oldala is megbénult egy reggelre, és a szemét sem tudta már nyitni-csukni. Úgy csöpögtettek bele, hogy ki ne száradjon. Az anyukája pedig ott ült mellette, és simogatta a csöpp hátát, beszélt hozzá, és csodára várt.

A világ ünnepelt, de a mi karácsonyunk most másról szólt. Rájöttem, hogy – talán életemben először – most valóban egy kis csecsemő körül forog minden gondolatom. Nem érdekel a jelenet, a létszám, az asztaldísz, a menü. Csak a kérdések törtek fel újra meg újra bennem: Miért történt mindez? Istenem, ugye ott vagy? Ugye nem engeded? Minden gondolatunk Babóra rezdült. Az enyém is, pedig nekem ott volt a saját öt gyerekem meg a barátnőm három kölcsöngyereke, hogy foglaljam le őket, legalább nekik ne aggódással teljen minden percük.

Az ünnepek alatt információ alig jött, ha jött is egy-két szó, önmagának is ellentmondó. Nem voltak elérhetők bizonyos vizsgá- latok, és a helyzet sem igen akart stabilizálódni. Hat hét telt el, mire kezdett kiderülni, mit veszítettünk el biztosan. Babó maradt, de ép szem és mozgásképes jobb oldal nélkül. Vizsgálat vizsgálatot követett. És sehogy sem akart véget érni a sok altatás, vérvétel, CT. Elég sok agyterület sérült, mozgásszervi és értelmi sérülése is lehet maradandó. És izgulás, és imádság, és remény és félelem is. Teltek a napok, és Babót hazaadták. Láthatóan jobban volt. Már nem nyöszörgött annyit, de azért remegett, és kétségbeesetten kapkodta a fejét, keresve a sötétségből a kijáratot. Ráadásul teljesen kifli alakú lett, valahogy féloldalt kanyarodott fektében. Csak a hordozóban tudott egy kicsit ellazulni, így hát az anyukája gyakorlatilag beköltöztette oda. Mire hazajöhetett, mind nagyon fáradtak voltunk már. A család, a rendszer, amelyet működtetni próbáltunk, a gyerekek mindkét csapata. Babó pedig csak lógott a hordozóban. Nem sok élet látszott rajta. A legfájdalmasabb az volt, ahogy némán, nyitott szemmel bámult bele egyenesen a tűző napba. Nem kapta el a tekintetét, nem hunyorgott, csak nézte féloldalt tekeredett testtel.

– Vigyétek vissza! – bukott ki belőlem egy nap a régóta forgatott gondolat. – Tönkremegy az egész családod bele! Mi lesz a másik három lánnyal, akiket már nevelsz? A férjeddel még köszönni sincs időtök egymásnak! Fáj minden porcikád a hordozótól, Babó meg gyakorlatilag már nincs velünk. Ki tudja, egyáltalán van-e fogalma róla, hogy kik vagyunk? Nem örökbe vállaltad, csak pár hétről volt szó. Bármikor visszaviheted! Keressenek neki mást, aki ráér csak vele foglalkozni, vagy tudom is én. Utáltam magam, hogy így beszélek, de már elfogyott minden erőm. Együtt voltunk végig, nekem már nem ment tovább. Egyszerűen felmondtam neki. Rám ne számítson, kész, eddig bírtam.

A barátnőm csak állt, Babó féloldalt dőlve aludt rajta, a háttérben a három másik lurkó. Nézett rám, még csak szemrehányás sem volt a szemében. Én már kabátban voltam, indulásra készen, kár a szóért, nincs tovább. Ő meg csak ennyit mondott:

– Anyukám is ezt tanácsolta. És az orvosok is. Teljesen logikus gondolat, de nem tudom megtenni. Te bármikor kiszállhatsz, neked nem muszáj segíteni. Ő az én gyerekem, én vállaltam, ez világos. Nyugodj meg, lazíts, jó?! Pihenj és ne aggódj! Nekem most ez az utam. Nem tehetem őt le a semmibe, mást meg nem látok. Maradunk együtt.

Lesújtva mentem haza. És pihentem, mert már tényleg muszáj volt. Testem-lelkem kimerült, a család is megtépázva várt vissza.

Azért találkoztunk mindennap. Csak úgy összefutottunk véletlenül, de hát egy utcá- ban lakunk, nem lehetett ezt elkerülni. Vártam, figyeltem, aggódtam, hogy meddig bírják, meddig cipelik ezt az egész őrült nehéz helyzetet. De semmi vészjelzés nem érkezett. A gyerekeink előbb-utóbb ismét együtt játszottak hol itt, hol ott. Beállt egy élhető rend, már nem éreztem, hogy én tartom Atlaszként a földgolyót.

Babó meg lassan alakulni kezdett. Tornák, masszírozás, fejlesztések próbálják segíteni. A mozgása erőteljes és fürge lett, kedvesen gagyog, és vak létére elég jól megérzi, mikor hajol fölé valaki. Ilyenkor előkapja legcsábosabb mosolyát, mert azt tapasztalta, az elég jó eséllyel csiklandozást, puszilgatást, dögönyözést és karba vételt eredményez. A házban újra vidám a gyerekzsivaj, mindenkinek jut szeretet és feladat. Elvileg nem tudjuk, meddig marad ez így, hiszen Babónak van szülőanyja is, sőt örökbe adhatóvá is válhat, de ezt nem nagyon firtatja senki. Sérült babákért nincs nagy tolongás. Babó tehát marad. Úgy van ott az anyukája mellett, ahogy a gyerekek lenni szoktak: magától értetődően.

Nekem meg követnem kell a sorsát, mert igencsak formás kislány, és a hétéves kisfiam úgy tervezi, hogy őt veszi majd feleségül. Már gyúrok a jó anyós szerepére.

Az érte imádkozóknak meg üzenem: múlt héten átvettem az egyik etetést, és Babó szemkontaktust teremtett velem. És gyanúsan hunyorog a fényre, és követi a mozgó színes tárgyakat a szemével. Papír ide vagy oda: vannak még csodák.  

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 17. számában jelent meg, 2016. május 1-jén. 

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.