Sören Kierkegaard írt arról, hogy Jézus Krisztus szolgai alakja egyet jelent a felismerhetetlenséggel. „Tökéletes felismerhetetlenséggel van dolgunk, ami azt jelenti, hogy valaki külseje szerint nem ugyanaz, mint lényege szerint…”

Egykor az egyik 14 éveseknek tartott hittanórám során kiderült, hogy az egyik leány úgy képzelte el Jézust, hogy mindig látszódott a glóriája. Milyen könnyű dolga lett volna így, vagy az embereknek milyen könnyű dolguk lett volna: csak rá kellett volna nézni, és rögtön látszódott volna rajta isteni mivolta.

Jézus inkognitóban járt köztünk. Ez az inkognitó lényegét tekintve a rejtőzködés és a rejtőzve megmutatás. Luther szerint a kereszt nem más, mint maga a rejtőzve megmutatás, mert „Isten akkor is rejtőzködött, amikor kinyilatkoztatta magát”. Mint ez a vak koldus, aki ennek az inkognitónak a jelképeként is értelmezhető.

Istent koldusként megmutatni – erre a művészet történetében először az evangélikus Ernst Barlach vállalkozott, világháborús élményeinek hatására. A fametszet egy lábait maga után rongycsomóként húzó, torzonborz koldusként mutatja be Istent, háttérben egy összetört fokú létrával, holokausztszerű jelenettel a fokok között.

Váli Dezső vak koldusa ennek az ábrázolásnak továbbgondolása: a kenózis, a kiüresítés megrázó valósága.

Pál apostol Filippiekhez írt levelében szól erről: „mert ő Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és magatartásában is embernek bizonyult; megalázta magát, és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil 2,6–8)

Ernst Barlach még egyfajta mentőakcióban láttatja a maga koldusistenét, Váli vak koldusa már csak önmagát állító jelként tűnik fel a hétköznap forgatagában.

Nemcsak egy látványos kivégzésben valósult meg Isten megváltó műve, és hinni nemcsak azt jelenti, hogy abban az egyetlen eseményben mi felismerjük ezt a szabadító tettet, hanem a kenózis újabb és újabb megjelenési formákat ölt itt, közöttünk a földön. Mi miatt állíthatjuk ezt határozottan?

Jézus azonosította magát a kicsinyekkel: „Amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg.” (Mt 25,40)

Ez a tőle származó párhuzam felszólítás arra, hogy újra és megint keressük a kenózis jeleit a világban, hogy járjunk nyitott szemmel, és vegyük észre a vak koldusban Jézus köztünk való jelenlétét.