– Hányan járnak ide naponta?

– Mindig felül van a napi létszám a százon. Persze jóval nagyobb a kör, akik hozzánk járnak. Több mint kétszázan vannak az ellátottaink, de nem jön mindenki naponta.

– Jól gondolom, hogy nem mindenki hajléktalan, aki idejön egy ebédért, esetleg csak azért, mert fázik és itt meleg van?

– Persze, hogy vannak olyanok, akik laknak valahol, csak éppen annyira rossz anyagi helyzetben vannak, hogy a szolgáltatásunk komoly segítséget jelent számukra.

– Van valamilyen szűrés, hogy kik jöhetnek be?

– Nincs. Aki először jön, tesz egy nyilatkozatot. Nyilvántartásba vesszük, és ezzel hozzájuthat az itteni szolgáltatásokhoz. Vannak olyanok is az idejárók között, aki albérletben lakik ugyan, de például nincs vezetékes víz, nincs fürdési lehetőség, vagy nincs világítás. Vagyis bejönnek zuhanyozni, tisztálkodni, mosni.

– Magyarul, többen a komforthiány és az anyagi szűkösség miatt kényszerülnek ide, miközben valójában nem hajléktalanok, a szó klasszikus értelmében.

– Ez pontosan így van. Nálunk kapnak szappant, sampont, de ha kell, a kollégáim fertőtlenítik, akit kell, vagy éppen megnyírnak valakit. Előfordul, hogy az utcai ellátók behoznak olyan embert, aki hetek óta nem látott vizet, s az ilyen embert a mi munkatársaink próbálják – konkrétan a kezükkel is – elfogadható tisztasági állapotba hozni.

– Ehhez azért nagyon erős elkötelezettség kell a munkatársai részéről!

– Amikor belép hozzánk egy új dolgozó, többnyire már tudja, hogy itt milyen körülményekre és milyen munkára, milyen emberekre számíthat.

– Milyen gyakran cserélődnek a munkatársak?

– Nem tagadom, azért van mozgás. Nem túlságosan nagy és gyakori, de bizony nem mindenki bírja ezt hosszú távon. Mára kialakult egy csapat, akikkel hosszabb ideje együtt dolgozunk. Aki nem bírja az legfeljebb egy-két évet, ha marad.

– Nyilván van itt a hajléktalan ellátottak között egy kényszerű törzsközönség. Van közöttük olyan, aki akár évtizede is itt él?

– Van bizony. Van olyan, akit tizenhat éve ismerek. Már akkor itt volt, amikor engem felvettek és még ma is tőlünk kapja az ellátást. Persze a hajléktalanok körében is óriási cserélődés volt. Van, volt olyan, aki csak néhány hetet akart átvészelni a segítségünkkel, de persze évtizedes embereink is vannak.

– Milyen megfontolásból lesz valaki néhány napra, néhány hétre hajléktalan?

– Van olyan, hogy átmeneti krízishelyzetbe kerülhet valaki és hirtelen, de csak rövid időre az utcára kerül. Velük előfordulhat, hogy egy idő után visszamennek a családhoz. Olyan is van, hogy gyorsan munkát, albérletet talál az illető és máris megoldódott a helyzete.

– Az a közvélekedés, hogy a hajléktalanok nem dolgoznak. Mi a nyíregyházi helyzet?

– Itt igen sokan tudják cáfolni ezt a téves vélekedést. Bizony nálunk sokan vannak, akik dolgoznak. Éppen azért vannak itt napközben ilyen kevesen. Nappal dolgoznak, és délután jönnek hozzánk. Különösen az óta van ez így, amióta a közmunka-program van és nagyon sok hajléktalant is felvesznek, felvettek. Nyíregyházán a NYÍRVV-nél direkt a hajléktalanoknak is indítottak programot.

– Szívesen mennek el dolgozni? Működik még az emberek természetes törekvése, hogy valamilyen hasznos tevékenységet végezzenek?

– Nem állítom, hogy nagyon könnyű lenne velük együtt dolgozni, de tudom, hogy direkt olyan munkaprogramot állítottak össze, ami a fokozatos visszaszoktatást is célozza. Nem lehet véletlen, hogy sokszor akár negyven-ötven ellátottunk is dolgozik egyszerre.

– Azt tudják, hogy milyen körből kerülnek ki a hajléktalanok?

– Nyilván nincs „tucatember”, aki biztos, hogy hajléktalan lesz. Ez ellen szinte senki sincs „védő oltással” beoltva. Életkor szerint sem. Egyformán van tizennyolc és nyolcvan éves hajléktalanunk. Van teljesen analfabéta és van, volt jogi doktor hajléktalan ellátottunk is. Volt már okleveles mérnök, vagy volt tanár. Sokaknak van valamilyen középfokú végzettsége. Ez mutatja, hogy nagyon kiszolgáltatott lehet az ember és a körülmények szerencsétlen összejátszása, néhány rossz személyes döntés, máris utcán találja magát. Van, aki ebbe beleroppan. Persze sokan vannak, akik eleve ebbe a körbe kerültek az állami gondoskodás megszűnése után. Voltak, vannak olyanok, akinek komoly egzisztenciájuk, munkahelyük, családjuk, gyerekeik, autójuk is volt és mégis hozzánk kerültek.

– Érezhető, ha valaki feladja és beletörődik, hogy itt, esetleg ez az intézmény a végállomás?

– Most azt mondom, hogy természetesen észre lehet ezt venni, de máris cáfolom magam, mert előfordul, hogy ennek ellenére később jön egy új motiváció és sikerül kikerülnie innen. A volt állami gondozottak, akik ma a negyvenes éveikben járnak és eddig, akár csak a brancs kedvéért is, de ebben a körben maradtak, végül „beértek”. Megszületett bennük az igény, hogy családban, munkával, normális, a társadalmilag elfogadott körülmények közé kerüljenek. Nyilván az önállóság igénye is alapvető lehet ilyen esetekben.

– Most ha jól sejtem, konkrét emberekről beszél?

– Természetesen. Nyolc-tíz ilyen ellátottról van biztos információm. Néha még visszajönnek, de csak a beszélgetés kedvéért, néha összefutunk a városban velük.

– Sikerült munkahelyet találni, esetleg szakmát tanulni, vagy még családot is alapítani?

– Vannak, akik valamilyen tanfolyamot végeztek a Munkaügyi Központ szervezésében, dolgoznak, van, aki élettársi kapcsolatban él, van, akinek már gyereke született.

– Ezekhez a sikeres váltásokhoz mennyi köze lehet az itteni dolgozóknak, szociális munkásoknak?

– Mivel itt nincs főállású pszichológus, az ilyen jellegű feladatokat is nekünk kell megoldani. Konkrétan például életvezetési tanácsadásra gondolok, amikor meg kell tanítani egy embernek, hogy mit kezdhet, és mit kezdjen magával egy-egy számára addig még ismeretlen szituációban. Ezek személyes beszélgetések és oda-vissza működik, működhet. Azért is jó, hogy itt egy már jó ideje összeszokott csapattal dolgozunk, mert van tapasztalata minden munkatársnak, hogy minden ember és minden eset más és más. Van, aki már rögtön az elején megnyílik, de van, aki csak hosszú hónapok múlva enged magához közel valakit. Ez nyilván bizalom kérdése is. Szerencsére többen vagyunk, és ha egyikünk nem szimpatikus, akkor ott a másik munkatársunk. Van közöttünk nő és férfi, fiatalabb és középkorú, azaz adott esetben a megfelelő emberrel lehet felépíteni a bizalom hídját.

– Mennyire balhés ez a hely?

– Manapság már szinte semennyire. Már persze, ha a kisebb veszekedéseket leszámítjuk. Ha a balhé alatt azt kell érteni, hogy gyakran jönnek-e a rendőrök, akkor kijelenthetem, hogy egyáltalán nem jönnek, de még a biztonsági szolgálat is ritkán. Régebben előfordult párszor, de ez az intézmény már kevésbé zsúfolt, más az ellátottak összetétele, jelentős cserélődés történt. Akár azt is mondhatnám, hogy van olyan tízemeletes nyíregyházi ház, ahová jóval gyakrabban jár a rendőrség, mint hozzánk.

– Ön mindig a hajléktalanok nappali ellátásában dolgozott az Oltalom Szeretetszolgálatnál?

– Eredetileg az Éjjeli Menedékhelyen kezdtem, a Bokréta utcán.

– Ez volt élete nagy álma, hogy hajléktalanok ellátásával foglalkozzon?

– Dehogy! Eredetileg tanár-tanító szerettem volna lenni. Beiratkoztam a főiskolára és másfél évet el is végeztem. Akkor már nem éreztem, hogy az lenne a pálya, amit úgy elképzeltem. Abba is hagytam. Fehérgyarmaton, a városi szociális központban helyezkedtem el. Ott is volt egy átmeneti szálló, azaz már ott kapcsolatba kerültem hajléktalanokkal, de volt más is. Nyáron gyerekprogramok szervezése, vagy az idősek klubja is feladatom volt. Onnan iratkoztam be a szociális munkás szakra az Egészségügyi Főiskolán. A korábbi intézményvezető Berci tanított a főiskolán és 2000-ben felajánlott egy állást az Oltalom Szeretetszolgálatnál.

– Ez az állás pedig a Bokréta utcai Éjjeli Menedékhely volt. Ez, azért első élménynek elég erős lehetett?

– Nem feltétlenül. Mondtam, hogy Fehérgyarmaton már dolgoztam hajléktalanokkal.

– Apropó! A főiskola mennyire készíti fel a hallgatókat például a hajléktalan-ellátásban előforduló szituációkra?

– Szinte egészen biztosan állítom, hogy a nappali tagozatos hallgatókat nem készítik fel ezekre teljes körűen. Nálam, mivel dolgoztam is, már rögtön összekapcsolódott a gyakorlat és az elmélet. Amikor egy nappalis hallgató itt szembetalálkozik valósággal, szinte félelmetesnek is láthatja a helyzetet.

– Nyilván nem véletlen, hogy itt sincs talán egyetlen kollégája sem, aki nappali tagozaton végzett volna!

– Igen, hiszen egy biztonságosnak tartott világból bekerülni a társadalom legrosszabb körülmények között élő emberei közé, húszegynéhány évesen talán még ijesztő is lehet.

– Társadalmi szempontból van bármi rangja is a szociális munkásnak, netán a hajléktalan ellátással foglalkozó embernek?

– Nincs komoly rangja, de azt sem érzem, hogy „lesajnálnának”. Nem igazán foglalkoznak ezzel. Nyilván legtöbben azt sem tudják, hogy mi az a szociális munkás.

– Ha jól tudom, volt egy kanyar még az életében, amikor elhagyta a pályát. Mi csábította el?

– Ezt megelőzte, hogy átkerültem a nappali ellátásba, részlegvezetőnek. Pár év után váltottam, harmincvalahány évesen felötlött bennem, hogy talán mást is kezdhetnék az életemmel. Esetleg pénzt is kereshetnék és kipróbáltam magam a marketing-kereskedelem területén. Elsősorban az anyagiak miatt volt ez csábító, de hamar rá kellett jöjjek, hogy nagyon távol áll az én mentalitásomtól.

– Az két kétéves „kanyar” végleg ráébresztette, hogy ebben a szférában van a helye?

– Közben azért folyamatos volt a kapcsolt az Oltalommal és kölcsönösen kerestük egymást, Laborczi Géza pedig felajánlotta, hogy visszajöhetek. Most úgy érzem, ez lesz a végleges, a helyemen vagyok.

– Lényeges-e a feladat ellátásának szempontjából, hogy az Oltalom Szeretetszolgálatot a Magyarországi Evangélikus Egyház működteti?

– Nagyon lényeges, még akkor is, ha nem megyünk bele vallási kérdésekbe. Az ellátottak is, de a munkatársak is kapnak és kaphatnak egy lelki támaszt, megerősítést. Úgy van jelen a keresztyén szemlélet, hogy közben nem kell erőlködni a vallásossággal. Ezen túlmenően pedig az evangélikusok létrehoztak és felépítettek egy olyan páratlan intézményt, ami adott esetben sokszor sokkal jobb körülményeket, életlehetőségeket nyújt, mint amit sokan saját erejükből biztosítani tudnak.