Milyen kár, hogy történelmi nagyjaink szobrainak talapzatán nem díszeleg egy-egy rájuk jellemző mondat, amely az egyéniségüket példázza.

Féja lelkesen idézi fel az Előörsben megjelent első írását, amely vonzotta később a többit. A költők és az írók nem feledhetik első művüket, amely nyomtatásban megjelent. És persze a szerkesztőt sem, aki a „művecskét” befogadta. Bajcsy-Zsilinszky „negyvenkét esztendőt számlált, de galambősz volt – írja Féja első találkozásukról. – Ám tiszta fehér haja illett életpiros, fiatal arcához. Középtermetű, izmos férfi állott előttem, minden mozdulata elárulta, hogy kitűnő lovas. Azonnal feltűnt nyílt tekintete, és határozott szájvonala.”

Aki az írás mesterségét választotta, tudja, milyen nehéz egy arcról, egy karakterről pontos és jellemző képet rajzolni. De Féja, az író ért ehhez. Néhány szóval tökéletes jellemzést ad arról az emberről, aki politikusnak született.

Legutolsó olvasmányaim közül Kuncz Aladár A Fekete kolostor című, az első világháború internáltjairól írott könyve a legjobb példa arra, hogyan kell megrajzolni kevéske mondattal az emberek ismérveit. (Ajánlom a kötetet a mesterség elején álló íróknak és újságíróknak.)

S aztán itt van két újabb, nagyon fontos Féja-mondat Bajcsy-Zsilinszkyről: „De arról már kevesen tudtak, hogy minden cselekedetét, elvi lépését megbeszélte barátaival, szakemberek véleményét kérte s fogadta meg. Modern politikus volt.” Erről jut eszembe Richard Nixon egykori amerikai elnök aforizmája: „A politikus tudja, hogy a barátai nem mindig a szövetségesei. És hogy az ellenfelei nem mindig az ellenségei.”

Féja keserűen állapítja meg, hogy Bajcsy-Zsilinszky megpróbált parasztképviselőket bevinni a parlamentbe, de Bethlen István miniszterelnök ebben a kérdésben hajthatatlannak bizonyult. „Az élete végén tanúsított ellenállás – olvassuk Bajcsy-Zsilinszkyről –, a mártíromság vállalása mellett ez volt a legbátrabb politikai lépése.”

Mártíromság. A mai napig elmerengünk azon, hogy Radnóti Miklósra ugyanígy illik-e a mártír jelző, mint Bajcsy-Zsilinszkyre. Magam hajlok arra, hogy igen. Az édesanyja halála a költő születésekor, a végzetes órákban is arra sarkallhatta, hogy átadja magát a sorsnak.

„Zsilinszky eszményi szerkesztő volt – állítja Féja –, ekkora szabadságot csak Móricztól kaptam a Kelet Népé-nél. Amilyen kemény volt a harcban, éppen annyira meggyőzhető az alkotó munka vitáiban.” Nagyon fontosnak érzem az utóbbi mondatban a „meggyőzhető” szót. A jó szerkesztő napjainkban is az, aki ilyen elvek szerint irányítja a rábízott közösséget. Könnyű ugyanis egy vitát elkezdeni, de nagyon nehéz előre látni, mivel fog végződni. A legkönnyebben úgy nyerhetünk meg egy vitát, ha mindjárt a helyes állásponttal kezdjük.

Féja a következő sorokkal fejezi be Bajcsy-Zsilinszky Endréről írott sorait:

„Fejlődésének meredek útja, önkéntes mártíriuma, most is az antik tragédiákat juttatja eszembe. De soraim hiteles tanúk, hogy mégis a föld porát, sarát taposta, népközelben élt, és vállalta a mindennapok munkáját, gyötrelmeit.”

Jó volt olvasni róla.