Újtestamentom fordítás

Fél évszázadon keresztül dolgozott azon, hogy az Újtestamentom görög eredeti szövegei egy általa készített fordításban magyarul olvashatók legyenek. A munka befejezését az 1928. október 11-én, Budapesten tartott bányakerületi közgyűlésen jelentette be. Ezen a közgyűlésen Raffay Sándort püspökké választásának tizedik évfordulója alkalmából köszöntötték. Az ünnepelt – megköszönve a kerület jókívánságát és bizalmának tanúbizonyságait – válaszában az elkészült fordításról szólt: „Viszonzásul hadd adjak én is valami jubiláris ajándékot egyházamnak és nemzetem irodalmának. […] Hadd adjam át emlékül harminc esztendő komoly és most már a nyilvánosság számára is megérett munkáját: az Újtestamentom fordítását. Örül a lelkem és hálával telik meg a szívem az én jóságos Istenem iránt, hogy ezt az ajándékot most nyújthatom át azoknak, akik között az Urat szolgálom. Fogadják tőlem azt a jubiláris ajándékot szeretettel!”

Bibliafordításáért a Brit és Külföldi Biblia-társulat tiszteleti tagjává választotta. Az elismerő fogadtatás ellenére Raffay Sándor nem tartotta fordítását tökéletesnek. Feljegyzéseiben nagy értéket egyetlen munkájának sem tulajdonított. „Nem volt időm kidolgozásukhoz” – írta. „Még bibliafordításaim is azért olyan ingadozóak, mert nem tudtam lelkem szerint soha egyfolytában belemerülni a munkába. Kapkodva, s egyéb kötelességeimmel alkudozva készült minden fordításom. Ha nyugalomba tudok vonulni, akkor fekszem bele igazán ebbe a szent munkába, és elkészítem a hosszú időkre szóló jó magyar Újtestamentomot.”

Ennek öröme megadatott számára. Élete utolsó idejét már betegen, fájdalmakkal, ágyban volt kénytelen eltölteni. Akkor is fordításán dolgozott, csiszolva és javítgatva szövegét. 1946. június 12-én a következőt is feljegyezhette: „Ma töltöm be nyolcvanadik évemet. […] Ma az az öröm ért, hogy ötven esztendei szakadatlan munka után befejeztem az Újtestamentom fordítását. Hiszem, hogy jó munkát végeztem. Bár szolgálnám vele Isten és az evangéliom ügyét.”

Diakonissza- és szeretetház létesítése

Alapítását egy Kakas Lídia nevű asszony tette lehetővé, aki kórházi ágyán felajánlotta, hogy emeletes házát a pesti magyar egyházra hagyja, használja fel valamilyen nemes, emberbaráti célra. Az egyház elfogadta az adományt, és szeretetháznak rendezte be. Úgy gondolta, hogy az adományozó szándékához akkor jár el leghívebben, ha azoknak a megviselt, megfáradt, egyedül maradt, minden támaszt nélkülöző idős asszony testvéreinknek biztosít meleg otthont, akiket különben reménytelenül elnyelne a főváros nagy szegénysége és nyomorúsága.

Az 1916. március 25-én tartott közgyűlésre Raffay Sándor javaslatot nyújtott be egy Evangélikus Diakonissza- és Szeretetház felállítására. A gyűlés elhatározta az intézmény létesítését, és hozzájárult ahhoz, hogy az a Kakas Lídiától örökölt Balassa u. 9. sz. házban legyen elhelyezve, és erre a célra a házat átengedte. Kijelentette a közgyűlés, hogy ezt az intézményt a reformáció négyszázados évfordulójának emlékére kívánja létesíteni, ennek folytán az ünnepélyes megnyitás az évfordulón fog megtörténni. „E szép intézmény megalkotásával a pesti magyar egyház méltó emléket emel a reformáció küszöbön álló jubiláris ünnepére” – olvasható az 1916. évről szóló jelentésben.

Az első világháború sok nehézsége ellenére, 1918 őszétől már 16 személy lakott a szeretetházban. Később az időközben szűknek és alkalmatlannak bizonyult házat eladták, és a pesti egyház a zuglói templomtelken épített egy korszerű szeretetotthont. Majd az épület a mai teológus otthonná épült át. A krónikás pedig már csak eltűnődni tud azon, volt-e erkölcsi alapja egyházunknak úgy felszámolni egy meghatározott célra adományozott intézményt, hogy a Kakas Lídia Szeretetház emlékét ma már csak az Üllői út 24. sz. épület udvarában elhelyezett emléktábla őrzi.

A Fébé diakonissza egylet patronálása

„Azt hiszem, papi működésem egyik legnagyobb jótette volt a Fébé diakonissza egylet felkarolása – írta Raffay Sándor. – Amikor a református egyház Bethesda intézményében a diakonisszák közt meghasonlás támadt, a nővérek egyik része Pauer Irma vezetésével kilépett és önálló, az egyházaktól független egyesületet akart alapítani. De ellenjegyzést, illetőleg jótállást kívánt a minisztérium. Ezt a jótállást a református püspök megtagadta. Ekkor hozzám jöttek, és én megadtam az aláírást. Így lett evangélikus az egyesület.” Rövid két évtizeden belül sokkal több egyházépítő munkát végzett és több intézményt létesített, mint azelőtt az egész egyetemes egyház.

A létrejött megállapodásban Raffay püspök vállalta a diakonissza ügy védelmét, az egyházkerület részéről az egyesület patronálását, vállalta a diakonisszák munkájának közvetett ellenőrzését, s ígéretet tett arra, hogy a diakonisszák tevékenységét lehetővé teszi a többi egyházkerületben is. Ugyanakkor érintetlen marad az egyesület önállósága, amelyet a diakonissza főnöknő teljes felelősséggel és önállóan vezet. Munkásságában alkalmazkodik az evangélikus egyház életéhez, az egyházi és polgári nyilvánosság előtt pedig a bányai egyházkerület egyik intézményeként szerepel. A Fébé Evangélikus Diakonissza Nőegylet 1924. október 1-jén alakult meg, az egyesület belügyminiszter által jóváhagyott alapszabályait az 1925. évi egyetemes gyűlés fogadta el.

A Fébé széles körű, országossá bővült tevékenységéből leginkább talán Raffay Sándor gyülekezete gazdagodott. A pesti egyházban diakonisszák vezették a gyermekek vasárnapi foglalkoztatását – a vasárnapi iskolákat – sok olyan külterületi helyen is, amelyek közelében templom nem volt. A Pauer Irma főnöknő tulajdonában lévő – de a Fébé céljait szolgáló – 1925 elején Klotildligeten megindult nyomda 1927 elejétől a pesti egyház tulajdonát képező Damjanich u. 28/b. alatti házban végezhette tevékenységét. A Deák téri épületben Fébé könyvesbolt létesült. Ugyancsak a Deák téren működött gyülekezeti segítséggel a Fébé Szociális Iroda. Az iroda felállításának kettős célja volt: egyrészt evangélikus családoknál, evangélikus munkaadóknál helyezzen el vidékről felkerülő evangélikus háztartási alkalmazottakat vagy bármely más dolgozó nőt, másrészt munkaalkalmat teremtsen otthon dolgozó nőknek. A Fébé Szociális Irodát vezető diakonissza felvállalt feladata volt az Anna-kör vezetése: a vasárnap délutáni foglalkozásokon 60–80 háztartási alkalmazott is együtt volt, az alkalmankénti szeretetvendégségeken 100–150 is.

Mindennek gazdag részleteit csak a megírás alatt lévő gyülekezettörténeti könyv tárgyalhatja. Itt csupán annak megerősítése ismétlődhet meg, hogy Raffay Sándor részéről valóban jótetté vált a Fébé diakonissza egylet feletti védnökség felvállalása.

Istentiszteleti rend megalkotása

Pótolhatatlan kárnak és hihetetlen elszegényedésnek nevezte Raffay Sándor egyházunk utóbbi századainak a liturgia, vagyis az istentiszteletek terén szenvedett veszteségeit. Ugyanakkor hálával említi a pesti magyar egyházat, amely hosszú éveken keresztül szabad folyást engedett a liturgia megújításának. A sokszoros és ismételt kísérletezés azt az istentiszteleti formát igyekezett megtalálni, amely visszakanyarodást jelent az elhagyott útra, hogy evangélikus egyházunk sajátos istentiszteleti rendjét ismét visszakapja.

A 19. század végére egyházunk istentiszteleti életét a sokféleség jellemezte. Az időnkénti egyetemes közgyűlési határozatok és a megjelent Ágendák – szertartáskönyvek – nem állapították meg határozottan az egyes szertartások végzésének módját, hanem szabad kezet hagytak a lelkészek egyéni teológiai véleménye és elgondolásai érvényesülésének. A kialakult helyi szokások egymástól eltérő és sokféle istentiszteleti formát eredményeztek, ami érthetetlenül megbontotta egyházunkban az egységet. Másrészt végzetesen megszegényedett a lutheri egyház istentisztelete, hiszen az évszázadok során sok lényeges és fontos eleme elmaradt. Ennek az egyszerűsítésnek egyik okát Raffay Sándor abban látta, hogy az ellenreformáció idején elvették templomainkat, így istentiszteleteink iskolatermekben, magánházaknál, nagyon jó esetben egy-egy főúri kastély termében mentek végbe. Ez a helyzet követelte meg, hogy oltár híján az oltári szolgálatot megrövidítsék, sőt el is hagyják. A másik ok a reformátusok hatására az egyszerűséghez való túlzott ragaszkodás. „Mi magunk egyházépítésre és istentiszteletünk gazdagítására vagyunk kötelezve, és ezt a kötelességünket mielőbb el kell végeznünk” – hangsúlyozta a Magyarországi Evangélikus Lelkészek Egyesülete elnökeként 1935. február 16-án kibocsátott körlevelében.

Az egységesítésre irányuló liturgikus mozgalom törekvéseit egyházunk többnyelvűsége tovább nehezítette. A magyar, a német és a szlovák nyelvű gyülekezetek liturgikus hagyományai és gyakorlata jelentősen eltért egymástól. Raffay véleménye szerint az eltérő nyelvű gyülekezetek öröklött gyakorlatú istentiszteleti rendjének megváltoztatását és egységesítését nagy ugrások helyett csak lépésenként szabad megvalósítani: „a lassú, de céltudatos és mérsékelt haladás ütemét kell követnünk, mint az erőszakolt és nagy keserűséggel fogadott hirtelen változtatásokat” – írta az idézett körlevelében.

Az istentiszteleti rend megújítása fokozatainak bemutatása helyett itt csak a megszületett eredményre utalhatunk. A pesti magyar egyházban kísérletképpen bevezetett liturgiai rendet az egyetemes liturgiai bizottság kiválóan alkalmasnak találta arra, hogy ennek alapján főképp a magyar gyülekezetek istentiszteleti rendjét egységessé lehessen tenni. Ennek alapján ezt a rendet az egyetemes egyház 1934. böjti vasárnapjain országosan kötelezővé tette minden magyar nyelvű istentiszteleten. A hatheti országos bemutató után az 1934. október 4-én tartott bányakerületi közgyűlés elrendelte, hogy a pesti magyar egyház kialakított liturgikus istentiszteleti formáját az egyházkerület valamennyi magyar nyelvű istentiszteletén a hívekkel való ismertetés céljából vezessék be, és állandóan gyakorolják. Majd az új liturgiát a püspökök a négy egyházkerület együttes akaratából és nevében 1936 októberében, a reformáció hetében írt közös körlevelükben rendelték el, és tették az év ádventjétől kezdve a magyar nyelvű istentiszteletek számára országosan kötelezővé. A körlevél szerint a liturgia megújításának éveken át tartó törekvését egyrészt az istentiszteletnek az idők folyamán uralkodóvá lett sokfélesége indokolja, amely „a hittestvérek szemében bántó és zavaró, a máshitűek előtt pedig érthetetlen”. A visszásság megszüntetésénél „legalább is azt kell elérnünk, hogy az azonos nyelven tartott istentisztelet rendje mindenütt azonos legyen, hogy aki az ország bármelyik részéből az egyház bármelyik más vidéken lévő templomába megy, otthonosan érezze magát, és a már megszokott módon osztozzék az istentiszteletben”. A liturgia megújításának másik szándéka: közeledés a Luther Márton által készített liturgiához. Ez azonban csak lépésenként történhet, az eredeti lutheri liturgia visszavételére még nincs itt az idő. „Későbbi nemzedékek hivatása és kötelessége lesz visszatérni evangélikus egyházunk eredeti liturgiájára.” Új liturgiánk azonban „az eredeti lutheri liturgiának minden lényeges alkotórészét megtartja”, a kettős oltári szolgálat „mint két kar öleli át az istentisztelet középpontjában álló istenigét és annak hirdetését”, a gyülekezet énekeivel a hívek közvetlen együttműködése teljes egészében megmarad, „a lelkész és a gyülekezet együttesen végzi az Istent megillető szolgálatot”.

Az új liturgiával kapcsolatban végzett munkájára Raffay Sándor úgy emlékezik vissza, hogy a hosszas próbálkozással csak átmenetet kívánt teremteni a sivár jelen és az óhajtott szebb jövő között. „Nem, állítjuk, hogy ez a forma mindenben tökéletes, de azt igen, hogy az eddigiek között egyházunk szellemének és a történeti alakulásnak is legjobban megfelel. Evangéliumszerűsége kétségtelen és megvan az a nagy előnye, hogy a legkisebb gyülekezetben is változtatás nélkül használható. Aki jobbat tud, álljon elő vele.”

Munkásság a közéletben

A közéletben betöltött szerep is jelentős volt Raffay Sándor munkásságában, amit mind személyiségének súlya, mind pedig az egyházon belüli tisztségei egyaránt meghatároztak. Még Deák téri lelkészként, 1914–1918-ig elnöke volt a Magyar Evangélikus Lelkészek Egyesületének. Püspökké történt megválasztásakor tisztségétől megvált, de 1933-ban ismét a lelkészegyesület élére állt. A Magyar Protestáns Irodalmi Társaság titkárának választotta meg. Ugyanakkor számot tartott rá a polgári közélet is. 1931-ben Budapest törvényhatóságának örökös tagjává választották meg, 1937-től pedig – Geduly Henrik nyíregyházi püspök halála után – az országgyűlés főrendiházának tagja lett. Püspökké avatásának huszadik évfordulóján a kormányzó „a haza érdekében végzett kiváló szolgálataiért” a legmagasabb kitüntetésben részesítette: magyar királyi titkos tanácsossá nevezte ki. Címével kapcsolatban papjainak megtiltotta, hogy – a címmel járó – kegyelmes úrnak szólítsák, továbbra is a püspök megszólításhoz ragaszkodott.

Tisztségei és személyisége tekintélyéből eredően nem egyszer kellett megszólalnia időszerű társadalmi és politikai kérdésekben. Ennek egyetlen eseteként a Magyar Hírlap „Egyházi férfiak a gyűlölet ellen” címmel indított cikksorozata szolgáljon, melynek során a lap 1937. március 28-i, vasárnapi számában elsőként Raffay Sándor nyilatkozott „a krisztusi szeretetet megbecstelenítő pogány eszme térhódítása ellen”. Ezt a pogányságot a hitleri Németország eszmerendszerében és politikájában ítélte el: „Hatalmi szóval és a diktatúra egyéb erőszakos módszereivel megsemmisítették a német nép szellemi és lelki életének évszázados értékeit. […] A német nép mai vezetői minden magasabb keresztyén erkölcsi tanítás ellen fordultak és a vér, a faj mitikus, pogány tanait igyekeznek a mélységes értelmű keresztyén megismerésekkel szembehelyezni. A nemzeti szocializmus bukását bizonyosnak, elengedhetetlennek, kétségtelennek tartom. Meggyőződésem, hogy belátható időn belül megérjük ezeknek a tévtanoknak végleges és katasztrofális összeomlását. A nemzeti gondolat nem arra való, hogy válaszfalakat teremtsenek segítségével egy nemzet fiai közé és vallássá, istenhitté emeljék.”

A Németországban emelt válaszfalakat Raffay Sándor a riportban nem csak általánosságban említette, hanem kiemelten a zsidóságot említette meg: „A mai német politika nagyon egyoldalúan és szerencsétlenül élezi ki a zsidókérdést. […] Ha a német zsidóság évszázadokon keresztül beleilleszkedett a német nép struktúrájának egészébe, felszívódott és áthasonlott, ami kétségtelenül megtörtént – és ami alatt nem a megkeresztelkedést, hanem az együttélésre való lelki alkalmasságot értem –, akkor a német nép mai vezetőinek nem volt joguk a zsidóságot kitaszítani a nemzet szervezetéből. […] A zsidógyűlöletet a felvilágosodás és a magasabb rendű lelki és szellemi fejlődés előbb-utóbb amúgy is ki fogja küszöbölni. A zsidóság értékes emberréteg. […] Nem szabad elhallgatnom, hogy szembehelyezkedem a zsidóságot általánosan megvádoló tanításokkal.” Németország mellett a magyar szélsőségek ellen is szót emelt a cikkben: „Aminthogy egyetlen nemzetiségünket sem zárhattuk és zárhatjuk ki az ország vérkeringéséből, úgy a zsidó vallású magyarságra is szükségünk van.”

Raffay Sándort sokan ítélik el, hogy a parlament felsőházának tagjaként – más egyházvezetőkkel együtt – ő is megszavazta az első két úgynevezett zsidótörvényt. Ugyanakkor az is bizonyos, hogy az akkori közéletben kevesen mertek mellettük ilyen határozottan kiállni, s merték nagy nyilvánosság előtt elítélni a Németországban már teljes erővel elindult üldözést. Közéleti szerepvállalásához az is hozzátartozott, hogy a Szálasiék által kibocsátott eskümintát visszaküldte a miniszterelnökségre azzal, hogy azt a lelkészi kar nem teheti le, és az eskü letételét a lelkészeknek megtiltotta.

A tevékeny munkásság alkonyán

1945. június 12-én, 79. születésnapján nyújtotta be nyugdíjazása iránti kérelmét, és utolsó püspöki körlevéllel fordult „az egyházkerület közönségéhez”. Ezt a következő mondatokkal zárta: „Nagyon hálás vagyok mindazoknak, akik közéleti munkálkodásom idején szeretettel és jósággal támogattak és így könnyítették meg jóakaró vergődéseimet. Viszont nagyon kérem azokat, akik szigorúan ítéltek és ítélnek felettem, legyenek elnézők, mert én is csak gyarló ember vagyok, aki a legnagyobb vigyázás mellett is tévedhettem. – Kerületünk közönségétől, vezérkedő munkásaitól és vezetett híveitől való búcsúzásom, e komoly napján lelkem szerint kérem azok bocsánatát, akiket valamiben akaratlanul megbántottam. Senkinek nem akartam mással tartozni, csak a szeretettel, ámde az ember esendő, akaratlanul is letéved a helyes útról. Ha bántottam, és akit bántottam, bocsásson meg, és távozásomkor mondja utánam az áldást: Isten veled! – Az Úr legyen mindnyájunkkal!”

Önéletírását a következő mondatokkal fejezte be: „Tudom, hogy nem voltam jó pap, de igyekeztem megfelelősségre. Tudom, hogy nem volt mindég elég hitem, de hit nélkül soha nem voltam. Tudom, hogy az indulataim és ösztöneim sokszor térítettek helytelen utakra. De igyekeztem gyorsan és mielőbb visszalendülni a helyes ösvényre. Tudom, hogy sok igazságtalanságot kellett eltűrniük tőlem azoknak, akik velem éltek és érintkeztek, de igyekeztem azokat mindig jóvátenni és felejteni. Szóval, igazi ember voltam, ezernyi fogyatkozással, de Isten hű szolgája igyekeztem lenni teljes önzetlenséggel és alázatossággal. Hogy nem sikerült? Hiszen ember vagyok!

Míg fiatal voltam, szinte kívántam sokszor a halált. Most, hogy öreg vagyok, nem kívánom többé. Sőt kétségbe tudnék esni a halál gondolata miatt, hogy meg kell jelennem Istenem előtt meztelenül, csupaszon, úgy, ahogy vagyok, és amiket magam előtt is titkolok, bűneimmel és irtózatos gyarlóságaimmal oda kell állnom, hogy elvegyem ítéletemet. Tudom, hogy ez az ítélet csak kárhozat lehet, hiszen magam is csak kárhoztatni tudom magamat. Csak az bíztat, hogy kegyelmes Uram a Krisztusban. Ha ő nem volna, kétségbe kellene esnem. Ő azonban látja, hogy én mindig a jóra igyekeztem, de volt bennem egy másik törvény is, amely sokszor volt erősebb a hűségre nógató hit isteni törvényénél. Ember voltam, emberek között, emberi testben, emberi módon éltem, hogyne lettem volna hát gyarló bűnös ember!

De hála Istennek, hogy reménységet és bizodalmat adott a benne hívőknek az ő szent Fia által, hogy nem akarja a bűnös halálát, hanem azt akarja, hogy mindenki megtérjen és éljen. Ebben bízom, de azért nem merem elmondani haldokló édesatyámmal:

Legyen bíró, legyen álom,

Nyugton megyek eléje,

Bízó szívvel tekintek én

Bús sírom éjjelébe:

Mert ha bíró, nem kísér vád,

És ha álom, nyugalmat ád!

Boldog, aki így távozik a földi életből. De én nem merem azt mondani, hogy nem kísér vád, mert magam is a vádlók között vagyok, mint azok. »Sok jót elmulasztottam, sok rosszat elkövettem.«

De hála legyen a mi Istenünknek, aki szabadulást és bűnbocsánatot ád nekünk az ő kegyelméből a mi Urunk, a Jézus Krisztus által. Ámen.”