A reggel maga a születés. Minden ébredéskor kicsit újraszületünk. Tegnap még esős, barátságtalan nap volt, de aztán egyszeriben eltávoznak a viharfelhők, eláll az eső, hajnalodni kezd, és nemsokára a párát áttöri a felkelő nap fénye. Milyen gyönyörű az ilyen reggel! És amikor kilépünk a szabadba, megcsap a párolgó szabadság illata: erősnek, fiatalnak, nagy dolgokra hivatottnak érezzük magunkat. Lendületesen megindulunk az utcán, illetve megindulnánk, mert egyszeriben ráébredünk, hogy már nem úgy mozog a testünk, ahogy szeretnénk. Belénk nyilall a fájdalom, bokánk megbicsaklik, és visszazökkenünk a valóságba. Velünk rendre ez történik, hogy megtörik a lendület, így lassan öregedve le is mondunk a lendületről, az erőről, és elfeledkezünk a lángról… És feledjük a végtelen szeretet egét a borús napokon.

De valakivel ezen a reggelen nem így történt. Felébredt, és teste engedelmes szerszámként teljesítette akaratát, olyan készségesen, mint soha előtte. A végtelen szabadság illata lengte körül, és lehullottak róla a kötések és takarók. Felállt, majd nyújtózott egyet, aztán észrevette a ruháit maga mellett, és magára rángatta őket, gyorsan, türelmetlenül, és kirobbant a szabadba, nagy-nagy, esetlenül tinédzseres lendületében. De nemcsak ő robbant bele a világba, hanem a világ is belé; egyszeriben szállást vett benne: mindent érzett és mindenné változott. Ő lett a reggel, és lett a pára, de a fény is, mely azon megtörik. És ő lett az épület, melyből kilépett, sőt a város is, melynek utcáin felöltőjében elindult. És érezte magát verdesni a téren repkedő madarakban, a saját szívét dobogni a járókelőkben, és hallotta gondolataikat a fejében: mert immár mindent magában tudott, érzett belül, önmagában. Mert magához vonzott immár mindeneket (Jn 12,32).

Ez a reggel neki újjászületés volt. Ébredés a végtelen lehetőségek univerzumába, ahol bármi lehet, és bármit megtehet: Indulj hát, te „Feltámadott”, ezen a fényes reggelen, mely a tiéd egészen!

Lesz majd nekünk is egy reggelünk – hála legyen neki érte –, amikor – hozzá hasonlóan – mi is elvettetünk romlandóságban, feltámasztatunk romolhatatlanságban, elvettetünk gyalázatban, és feltámasztatunk dicsőségben. Elvettetünk erőtlenségben, és feltámasztatunk erőben… És amint most viseljük a földinek a képét, úgy fogjuk viselni a mennyeinek a képét is (1Kor 15,42–49).