Szerveztél már egyházmegyei presbiteri napot? Eddig még én sem. De egyszer érdemes kipróbálni. Szerveztem már sok mindent, de a presbiteri nap egészen speciális. Ugyanis csak elkötelezett emberek vannak rajta. Nem kell külön megharcolni az érdeklődésért, fegyelmezettségért, türelemért, és azokért a rossz mentalitásból adódó apróságokért, melyek oly gyakran szoktak keresztbe tenni a szervezőknek.

Emlékszem éppen kerékcserére vittem az autómat, amikor az első felkérést telefonon bonyolítottam. Olyan felkért előadó is volt, akivel csak a találkozó előtt pár nappal futottam össze véletlenül, és akinek derengett valami azzal kapcsolatban, hogy kerestem, de mielőtt magyarázatba kezdett volna, csak az volt a gyors válaszom, hogy már nem aktuális. Magamban mosolyogtam, hiszen már egy hónappal az esemény előtt szétküldtem a végleges programot.

A jó szervezés teammunka. Senki sem elég okos és informált egymagában. Így volt ez a Debrecenben megrendezett presbiteri nap esetében is. A helyi munkatársi gárda, beleértve beosztott lelkészt, felügyelőt, gondnokot, kántort,irodavezetőt és presbitereket – mindenki kicsit rajta hagyta a kéznyomát a rendezvényen.

A templomunkba vártuk a presbitereket fél 10-re: aki előbb érkezett, az pergolánk alatt kávézhatott, beszélgethetett, élvezhette az udvar zöldjének látványát, majd elkezdődött a zsoltározó Istentisztelet Molnár Lilla beosztott lelkészünk és Tóth Anikó zenetanár vezetésével, amire szükség is volt, mert – mint sejthető volt – nem minden gyülekezetben kerül elő rendszeresen a zöld liturgikus énekeskönyv. Egy rövidebb igehirdetést is hallgathattak a presbiterek Molnár Lillától, majd kántorunk, a Pazár István által vezényelt Bach Kamarazenekar lendületes vonós játékát élvezhették.

A koncepció az volt, hogy olyan emberek szólaljanak meg ezen a rendezvényen, akiknek van valamiféle víziójuk a jövőről, és érzékelik a kialakuló formákat, melyek jövőnket majd befolyásolni fogják, vagy olyanok, akik egy intézmény létrehozásáért fáradoztak, vagy sorsuk rendhagyó, és nehéz keresztet cipelnek. Így kértük fel a délelőtti előadásra Lénárt Viktor evangélikus lelkészt, aki a Piliscsabai Gyülekezetben tölt be helyettes lelkészi szolgálatot, emellett a Grow Szervezetfejlesztési tanácsadó Zrt. igazgatója. A szellemes és érdekfeszítő előadás a „Gyülekezeti kisközösségek spontán formálódása, Isteni teremtetése, és/vagy tudatos és jól szervezett építése” címet viselte. Délelőtti előadónknak sikerült megragadnia azt a kérdést, mely minden presbitert egyaránt foglalkoztat: mitől maradhatnak fenn a gyülekezeti közösségek? Előadónk figyelmeztetett: az utolsó órában vagyunk, hogy megtanítsuk utódainknak azt, hogy ők használják a gépeket és ne a gépek őket. Lénárt Viktor – több egyéb szempont mellett - a családi kapcsolatok szintjén megmutatkozó példaadást és a következetességet emelte ki, valamint azt a bátorságot, hogy a gyülekezet növekedését és a misszió sikerét, vagy sikertelenségét merjük-e elengedni, és hogy az aggodalmainkat letéve képesek vagyunk-e arra, hogy a Szentírás és az imádság erejében bízzunk egyedül?

A másik előadónk délután Koós Anikó volt, aki saját élettörténetét mesélte el: hogyan derült ki, hogy második gyermeke autista, milyen volt a gyermekével töltött első 10 év, miket tapasztalt a hasonló sorsú szülőkkel való összefogás keresése közben és végül hogyan jutott arra az elhatározásra, hogy létrehoz egy lakóotthont autisták számára. A megrázó személyes történetre és őszinte hangra, sok éves hitbeli vívódásra sokan mély együttérzéssel reagáltak, és remélhetőleg elvitték magukkal Anikónak azt a gondolatát, hogy az autisták segítése – akiket csak legfeljebb szelíden terelgetni lehet – olyan pedagógiai feladat, mely hasonlóvá tesz az angyalokhoz, akik szintén nem direkt módon, hanem csak halk sugalmazó erőként terelgetnek minket. Ezért is nevezte el az általa létrehozott Balmazújvárosi Autista Otthont „Angyalligetnek”.

A találkozó túlzottan egysíkú lett volna, ha elejétől a végéig egy helyszínen zajlik. De három órára a Déry Múzeumba vártam a résztvevőket, ahol elkértem a dísztermet, hogy ott lehessen tartani egy vetített képekkel illusztrált bevezetőt – teológia és művészettörténet találkozási pontján – Munkácsy Mihály trilógiájához, melynek termében 70 ember nem fért volna el. Az ikonoktól a reneszánszon át kalauzoltam a presbitereket a klasszicista szenvedő Krisztus-ábrázolásokig, és tovább Munkácsy képeiig, majd Paul Gauguin és Lovis Corinth képein keresztül láthattuk, merre haladt a klasszicizmus utáni európai művészet. Ezt követően felmentünk a terembe, ahol a Munkácsy-képek tökéletes megvilágításban láthatóak, egyenlőre csak kettő, az ismert jogi vita miatt.

A múzeumból kilépve kellemes esőszag fogadott minket, és a templomba vezető rövid séta után Zsarnai Krisztián esperes úr úti-áldásával térhettek haza a presbiterek. Úgy hiszem sikerült a találkozóval egy hagyomány alapját lefektetni, hiszen még a templomban kihirdettük a jövő évi presbiteri találkozó időpontját.