Mester, nekünk mondod, hogy mi lennénk a föld sója? Őszintén szólva hajlok arra, hogy ezt is a tőled egyre többször hallható túlzások közé soroljam. Amikor ott a hegyen erről szóltál nekünk, össze is néztünk néhány társammal. Volt, aki leszegte fejét, volt, aki félreérthetetlen mozdulattal jelezte, hogy ezt azért nem kell komolyan venni. Magam is zavarba jöttem ettől. Valljuk be, az annyira szépen induló tanításod, amit talán majd hegyi beszédnek nevez az utókor, mintha eltért volna attól a tárgytól, amit ott hallani szerettünk volna. Mert az indítás igazán parádés volt, valóságos retorikai mestermunka, amihez csak gratulálhatok. Boldognak nevezted a lelki szegényeket, ez egy. A sírókat, ez kettő. A szelídeket, ez három. Az igazságra éhezőket és szomjazókat, ez négy. Az irgalmasokat, ez öt. A tiszta szívűeket, ez hat. A béketeremtőket, ez hét. Hét zseniális mondat. De nyolcadikként már üldöztetésről és gyalázat elszenvedéséről szóltál. Ezt is nekünk szánod? Mert ha jól értem, ezzel a só-utalással is hálátlan feladatot osztasz ránk. Oldódjunk fel? Adjuk oda teljesen önmagunkat? Legyünk észrevétlenek? Ki kell mondanom: egy ilyen programmal aligha szerzünk újabb támogatókat. És miért célozgatsz arra, hogy az ízét vesztett sót kidobják, és eltapossák az emberek?

Szóval köszönöm, én inkább nem szeretnék a föld sója lenni. Azt hiszem, erre én nem vagyok képes. Meg a többiek sem. Ezek a mellettem álló fejcsóváló társaim, vagy azok, akik esetleg majd utánunk jönnek. Mert nem bánom, játsszunk el a gondolattal, hogy lesznek ilyenek. Tíz év múlva, száz év múlva, kétezer év múlva. Itt, és mondjuk a távoli Pannóniában és környékén. De mit is beszélek?! Lehet, hogy valaki mégiscsak elindul azon az úton? Mégiscsak nekigyürkőzik? Most kicsit összezavarodtam. Miért teszed ezt velem? Maradjunk abban, hogy a Te szavadra továbbadom. Fiúk, gyertek közelebb, halkan mondanék valamit. Mi történne, ha mi lennénk a föld sója?