Az egyházzene iránt végtelenségig elkötelezett szolgája volt az Úrnak a koncerttermek pompás pódiumain. Sosem fürdőzött a sikerben, számára minden egyes produkció az alkotásról szólt, a megfelelő zenei üzenet közös megformálásáról, de ugyanúgy az odáig vezető út intenzív megéléséről és a Teremtőnek megfogalmazott köszönetnyilvánításról is zseniális és felülmúlhatatlan ajándékáért, amely nem más, mint a zene.

Az első találkozásunk szinte egy véletlen következménye volt, pedig megváltoztatta az egész életemet, markáns lendülettel terelve megfelelő útra az akkoriban még kiforratlan zenei munkásságomat. Miután Magyarországon befejeztem reáltanulmányaimat a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen, egy év várakozás után felvételt nyertem a bécsi Zeneművészeti Egyetemre egyházzene, majd orgonaművész szakra. Egy darabig keresgéltem még a helyem, nagy váltás volt friss diplomásként egy másik országban – még ha egy lehetőségekkel teli, remek intézményben is – újra gólyának lenni. Jöttek-mentek az információk a kultúra veretes fővárosában; egyszer egy kedves barátom szólt, ugyan menjek és hallgassam meg vele a Máté-passió főpróbáját Harnoncourt vezényletével a bécsi Musikvereinban.

Bevallom, fogalmam sem volt, ki ő, hisz azelőtt „hobbizenészként” szinte csak az orgona érdekelt, az oratorikus irodalom alig, de a hívásra elmentem. Ott és akkor valami csoda történt! Teljesen váratlanul vált minden világossá és egységessé Bach szinte felfoghatatlan mélységű, megrázó remekművét hallgatva nagypénteken, egy olyan gazdag és mégis tiszta, egységes előadásban, amely azelőtt még álmaimban sem volt elképzelhető. Megtaláltam, amit kerestem, amiért feladtam a szakmáimat: ez az egyetlen út, amelyet követni szeretnék. A koncert felvétele különben a következő évben Grammy-díjat nyert, ugyanabban az évben, amikor hirtelen én is a híres bécsi Arnold Schönberg kórus tagja lettem, amellyel Harnoncourt egyházzenei művekben és operákban egyaránt a legszívesebben dolgozott.

Ő volt az első karmester, akit szemből láttam. Híres zenekara, a Concentus Musicus Wien fennállásának az ötvenedik évfordulójára szervezett európai turnéjába csöppentem akkor bele Haydn A teremtésével. Azóta vagy kétszáz koncertjén vagy operaprodukciójában énekelhettem. Nagyon melegszívű, odaadó és segítőkész ember volt. Tanulmányaim végén a vezénylés-diplomahangversenyemre való felkészülésben készségesen segített, pár évre rá még igen megtisztelő személyes, írásos ajánlását is adta zenei munkásságomhoz.

Nehéz összefoglalni, miben is mutatkozott meg az ő nagysága. Kicsit olyan volt a szerepe az újkori zenetörténetben, mint amikor feltalálták az izzót. Igen, nemcsak forradalmasította a 20. században a régi zenét – pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy feltalálta, és mindent átjáró meleg fényével azóta is a legrészletgazdagabb és legéletszerűbb interpretációkat irányozza elő.

Már huszonévesen bosszantotta mint a Wiener Symphoniker csellistáját, hogy valós tudományos és gyakorlati alapokat nélkülözve egyszerűen mindent értelmetlenül egysíkúan, mindennemű izgalom és színesség nélkül kell előadni. Otthagyta remek állását, hogy egészen új, addig ismeretlen utat taposson ki a zeneművek interpretációjában. Egész életében rendíthetetlenül tanult, kutatott, kísérletezett. Bár géniusz volt, sok mindenre (tempók, darabok közti összefüggések stb.) sokévi kutatás és elemzés után jött rá. Nagy csodálkozások közepett mesélte: egyszerűen nem fér a fejébe, pedig annyit foglalkozott ezekkel a művekkel, miért csak épp most állt össze a kép. Nemegyszer élt önkritikával, csípős szavakkal illette azt a bugyuta karmestert (önmagát), aki badarságokat írt be a kottába (zenekara, a Concentus természetesen mindig az ő keze által preparált kottákból játszott).

Sosem volt rest újragondolni mindent. Ha többedszer adott elő egy művet, akkor is ugyanazzal a gondossággal kutatta a forrásait, összefüggéseit, és készítette elő a próbafolyamatot. Tudni kell azonban róla, hogy az igazán nagy műveket nagyon ritkán ismételte. Bach passióihoz és a h-moll miséhez egész életében csak néhányszor nyúlt, ugyanúgy, mint például a nagy rekviemekhez vagy Mozart c-moll miséjéhez. Néha viccelődött is: még annyi mestermű- vet kell előadni – pedig akkor már elmúlt nyolcvan –, minek ismételjen.

Dinamikus felvételei mellett általánosságban a könyvei ismertek, azok közül is talán a leginkább úttörő írása, A beszédszerű zene. A szöveg az ő olvasatában nemcsak a valós, írott szöveg volt, hanem egyben a zene textúrája is, amely nem pusztán elmesél valamit, de apró részleteivel, motivikájával rámutat, miként kell a műhöz nyúlni, milyen tempót határoz meg a lüktetése, a legapróbb részletek kidolgozása után milyen átfogó egységek, frázisok, ívek formálhatók meg, és még hosszasan sorolhatnám. A „valódi” szöveg ilyen szempontból könnyítést jelent, hisz öreg kontinensünk nagy mesterei ezen szövegeket mind a zene nyelvére fordították le, egyértelműen meghatározva az előadásukat, hisz miért játszaná egy hangszer másképp ugyanazt a szöveg által meghatározott zenei anyagot, amelyet egy énekessel közösen szólaltat meg.

Harnoncourt zenei forradalmával felrúgta a bebetonozott sztereotípiákat. Emiatt sokan töretlenül kritizálták, de megingatni egy pillanatig sem tudták. Előadásai a tudományos alapokon is nyugvó kidolgozottság mellett természetesek és felemelők, de minden finomkodást mellőzve igen szélsőségesek is. Pontosan annak kell megszólalnia, ami le van írva; az ő zenéje mindig tele volt élettel!

Nemcsak a zenei felfogást forradalmasította, hanem a hangszerhasználatot is. Vannak olyan hangszerek, amelyek már rég nem is szerepeltek a zenekarokban, modern hangszerek vették át a helyüket. Ő ezeket felkutatta, vagy ha már nem voltak hozzáférhetők, korabeli tervek alapján legyártatta. Rengeteg historikus hangszert vásárolt fel minden hangszercsoportból. Zenekarának különösen gazdag hangzása természetesen sokat profitált gyűjtő hajlamából.

Elsőként játszotta lemezre cimborájával, Gustav Leonhardttal korabeli hangszereken az összes Bach-kantátát. Nem véletlenül tartották „historikusként” számon, hisz legismertebbek barokk és klasszikus egyházzenei előadásai voltak, de számára a historizmus sokkal szerteágazóbb volt, mint amit a régi zenei világ szeretne kisajátítani magának. Az úgynevezett „specialisták” csak korlátokat állítanak maguk elé, ő azonban olyan zenész volt, aki korhűen, historikusan közelített minden felé, legyen az Monteverdi vesperája, Bach-kantáta, egy pajkos Mozart-opera, a Verdi-rekviem vagy Bruckner-szimfónia, Bizet, Stravinsky, Gerschwin, Bartók. Mindent a maga korának szellemében és előadói gyakorlatával szólaltatott meg, sosem nélkülözve az ezt alátámasztó, igen alapos, időt nem sajnáló kutatómunkát, hogy végül előadásában a tiszta zene mindent átölelő mennyei csodája szólalhasson meg.

Távozása bizonyosan óriási űrt hagy maga után, de az a forradalom, amelyet a dinamikus, beszédszerű, élettel teli zené- ért elindított több mint fél évszázada, rendíthetetlenül robog tovább, mint egy megállíthatatlan gőzmozdony. Igazából nem is lehet elbúcsúzni tőle, de nem is kell, hisz felvételei még sok évtizedig teszik a zenehallgatást ünnepé.

Június 18-án a Budapest Music Centerben a hozzá közel álló zenészekkel, Dobozy Borbálával, Máté Balázzsal és Kővári Péterrel karöltve – más neves közreműködők mellett – olyan hangversenyt adunk elő, amelyen Bach zenéjével szeretnénk köszönetet mondani a nagy Mesternek mindazért a számtalan ajándékért, amellyel oly gazdaggá tette az életünket.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 23. számában jelent meg, 2016. június 12-én. 

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.