– Honnan és hogyan került ebbe a helyzetbe?

– Állami gondozás, nevelőszülők, állami gondozás és ismét nevelőszülők. Ebben a hullámvasútban jött el a felnőttkorom. Megismerkedtem egy hodászi lánnyal és vele összeköltöztem. Nálunk ez már a házasság is egyben. Dolgoztam gyárban és rendszeresen. Éveken át. Voltak nevelt gyerekeim. Tőlük vannak unokáim, vagyis ma már papó vagyok. A romáknál nem nagyapa, hanem papó van.

– Ezek szerint szerencsésen váltott az állami gondozásból kikerülve. Hol siklott ki az élete?

– Renoválni kezdtük a házat, amiben laktunk és közben összedőlt. Miközben kezdtünk kimászni az adósságból, összedőlt a fedelünk. Sok mindent megtettünk, hogy elkerüljük a bajt, de belvizes helyen, alap nélkül épített az apósom. Persze a vert fal nem bírja a vizet.

– Összedőlt a ház és ezzel megtörtént a lecsúszás, mert például nem volt hol lakni?

– Akkor még én, saját kezemmel megpróbáltam a megoldást. Rendes betonból öntöttem alapot egy pici házhoz. A mai napig ott áll.

– Miért nem sikerült befejezni?

– Az élettársamnak már egy ideje „száraz TBC-je” volt akkoriban. A régi ház összedőlése után közvetlenül megkaptuk a kórházi eredményt, hogy tüdőrákja is van. Ráadásul súlyos az állapota. Miközben én a régi házból mentettem az anyagot az újhoz, kiderült, hogy az asszonynak fél éve, ha van. Még hét hónapot élt. Akkor aztán összezuhant bennem minden.

– Akkor még volt munkája is?

– Persze. Egy kis pecuban éltünk. Onnan jártam dolgozni. Amikor esténként hazaértem, mindig csináltam valamit az új házhoz. Meghalt a feleségem, de gyorsan sorban meghaltak a közvetlen rokonaim is. Nagyszüleim, édesanyám, testvérem. Egy rövid ideig maradtam a nevelt lányomékkal, de aztán úgy éreztem, jobb, ha továbbállok. Gyalog bejöttem Hodászról Nyíregyházára.

– Eljött a semmibe? Nyíregyházán senki és semmi sem várta, ha jól sejtem.

– Nyíregyháza mellett az egyik bokortanyán születtem. Valamikor ott éltek a szüleim, rendes parasztházban, a szokásos parasztudvar berendezkedéssel. Ők ott mindent tartottak és gazdálkodtak. Abban reménykedtem, hogy találok ott egy lakható épületrészt. Gondoltam, hogy rendbe vágom a kiskonyhát és lakni jó lesz, amíg a többit is rendbe teszem.

– Mit talált?

– Semmit, csak a két elvadult tujabokrot a régi kapubejárat mellett. Még egy cserepet sem találtam. Mindent elvittek. Még a tengeri górét sem hagyták meg. Pedig volt ott hajdanán még istálló és állatok is. Csűr és gémeskút, amit később szivattyúval korszerűsített apám. Emlékszem a szőlőlugasra és a rózsakertre.

– A szülői ház tehát nem lehetett a menedéke, mert megsemmisült. Mi lett a reményeivel? Vagy azok is megsemmisültek akkor és ott?

– Azt hiszem belül akkor meghaltam. Amikor összecsap az ember feje fölött a hullám, akkor már talán levegőt sem érdemes venni, úgy sincs túlélés. Mert, ha lenne, akkor is minek? Visszagyalogoltam Nyíregyházára ismét, azzal, hogy esetleg bemegyek a Bokrétára (az OSZ Éjjeli Menedékhelye – a szerk.), pedig nagyon nem akartam. Ismertem a helyet már korábbról is. Amikor a feleségem még kórházban volt Nyíregyházán, akkoriban egy ideig én a Bokrétán aludtam, hogy ne kelljen naponta Hodászról bejárnom. Azelőtt háromszor gyalog jöttem be Gyöngyihez a kórházba. Egyszerűbbnek látszott ott aludni a Bokrétán, bármennyire is viszolyogtam. Na, szóval volt helyismeretem. Egy darabig kétségek gyötörtek, de végül, ha aludni akartam fedél alatt, nem volt más választásom, mint az éjjeli menedékhely.

– Félt?

– Persze, hogy féltem.

– Mitől félt?

– Sosem veregettem a saját vállamat, hogy én milyen klassz gyerek vagyok, de... szóval nem olyan, mint az oda aludni járó többség.

– Úgy érezte, hogy nem való oda, hogy az sokkal érdesebb világ, mint amilyen maga?

– Átmenetileg persze el kellett fogadnom, de szinte rögtön a pohár után nyúltam. Én azt tartom, amit a mondás: mindenkinek van egy téglája a kórházban, van egy a börtönben és mindenkinek van egy hely az utcán. Ezt nem lehet kiszámolni. A kerék gurul.

– De nem akkor kezdett el inni?

– Húsz évvel azelőtt már masszív alkoholistának számítottam. Alkoholbeteg voltam, mondom most. Körülbelül másfél évtizede ez szakaszossá vált. Volt, hogy 8-10 hónap, vagy akár egy év is kimaradt. Most vagyok a leghosszabbnál és nagyon remélem, hogy ez már így is marad.

– Mennyi ideje nem iszik?

– Most négy év és két hónapnál tartok. Hazudnék, ha nem vallanám be, hogy most is megvan a kísértés.

– Milyen helyzetekben nehéz megállni?

– Amikor jönnek a nyomorproblémák. Mert most nincs hátterem. Korábban, amikor volt családom, akkor ott voltak támasznak, háttérnek.

– Ma sincs egyedül, ha jól tudom, most együtt él egy asszonnyal.

– Majdhogynem véletlenül kerültünk össze. Nagyon becsületes, tisztességes asszony, aki megy a munka után. Sajnos nagyon is számít, hogy ő is cigány származású. Ez a társadalom egyáltalán nem szereti a cigányokat. Ráadásul ez a társadalom nagyon is közömbös a mások baja iránt. Ez nagyon nagy baj, mert így aki elindult lefelé, nemigen számíthat segítségre. Szóban persze sokan teljesen mást mondanak, de a gyakorlatban egyáltalán nem fogadják el a másságot, legyen az bőrszín, vagy vallás, pedig csak ez lenne a megoldás.

– Úgy tudom, nem dolgozik, mert részben beteg, részben pedig elveszett a hivatalok dzsungelében. Miből él?

– Kapom az aktív korúak ellátását, 26 200 forintot. Ebből az itteni szállásért 9000 forintot fizetek és a többit megpróbálom beosztani. A párom valamivel többet kap. Kettőnknek van kb. 60 000 forintunk. Ő kötött egy 5000 forintos életbiztosítást. A párom most is jelentkezett a Konzervgyárba dolgozni. Most várja az értesítést.

– Hogy kezdődött a versírás?

– Ez a gyülekezettel kezdődött. Már jó ideje járok oda. Az a második, vagy talán az első családom. Ott tényleg nem számít a származás, a bőrszín. Hívtak engem a missziós csoportba, hogy segítenék gyógyulni a szenvedélybetegeknek. Amikor a kórházban voltam az addiktológián, a főorvos asszony kis idő után már néhány beteghez engem küldött, hogy beszélgessek velük. Észrevettük, hogy figyelnek rám, hogy tudok hatni a másik emberre és ez a hatás jót tesz a másiknak. Ma már megállítanak az utcán, sokan megismernek. Bíznak bennem.

– Ebből az élményből születnek a versei?

– Mindenből. Egy itt dolgozó roma értelmiségi hölgy elolvasott jó pár versemet és kérdezte is, hogy kinek írom. Azt mondtam, hogy a nevelt lányom gyerekeinek, vagyis az unokáimnak. A hölgy azt mondta, hogy szerinte a verseimet érdemes lenne megjelentetni. Szerinte ezeket a verseket mások is elolvasnák. Majd tavaly jött egy pályázat és a Szenvedélybetegek Részlegén dolgozó Krisztike szólt nekem róla. Bíztatott, hogy írjak verset a Fedél nélkül pályázatára. A témám az elfogadás lett. Tudom én, hogy nem vagyok költő, de a téma azért érdekelt. Cigány is vagyok, hajléktalan is vagyok, munkanélküli is vagyok, szóval alaposan a téma közepén vagyok.

– Mi a vers címe?

– Stigma. Több mint kétszáz pályázat érkezett be és az enyém bekerült az újságba is nyomtatásban. Ez nekem nagyon nagy dolog. Örülök ám nagyon.

– Miről ír általában?

– Anyák napja után írtam egyet. Igaz, hogy az én édesanyám egy percig sem nevelt engem, de most mégis írtam egy verset az emlékére. Tessék elhinni, hogy én tudom, nem vagyok költő, nem is akarom utánozni egyiket sem. Ez belőlem jön. Nekem nem olyan egyszerű egy-egy verset megírni, hogy legyen eleje, vége és még rím is.

– Mi lesz magával, ha innen kikerül?

– Egyelőre úgy néz ki, hogy bekerülök a kórházba, azután még nem tudom. Valahogy a lakhatást meg kell oldanom. Már nem akarok visszakerülni a Bokrétára. A cigánytelepről is kikerültem, a Bokrétára sem akarok. Úgy nőttem fel és úgy éltem, hogy voltak szabályok, amikhez tartanom kellett magamat, mert ez a normális. Nem szeretek olyan emberek között lenni, olyan helyen, ahol a szabályokat csak nagy nehézségek árán tartják be. Már, ha egyáltalán betartanak valamilyen szabályt. Jártam iskolába, volt rendes munkahelyem, ahol szabályok voltak.

– Mi a végzettsége?

– Lakatos vagyok, de soha nem szerettem. Eredetileg mentős szerettem volna lenni, de az osztálytársaim rábeszéltek, hogy menjek velük. Nagyon megbántam utólag. De hát, tudja az intézeti gyerekek abban a korban összetartanak és hoznak rossz döntéseket a barátság kedvéért. Ki tudja mi lehetett volna, ha másképpen döntök. Sok mindent nem tanultunk meg mi. Sem a magán-, sem a családi életet, a személyes kapcsolatokat, a viszonyt a társadalommal. Jöttek is a pofonok sorban. Az az érzésem, hogy én, ma már, sok buktatóról tudnék beszélni a mai intézeti gyerekeknek. Velem is történtek váratlan dolgok. Nagy csalódás lett a vége. Nem voltam arra felkészülve. Nem volt rutinom, csak bukdácsoltam az életben. Mindezt el kellett volna mondani nekünk.