– Amikor az ember azt olvassa egy könyv borítóján, hogy Pogány katekizmus, hajlamos azt hinni, hogy valamiféle provokációról van szó. Ha pedig megtudja, hogy a kötet szerzője evangélikus lelkész, akkor már biztos lehet benne. Honnan jött a cím, mi a mögötte lévő gondolat?

– Írás közben jött az ötlet. Nem ezt a címet szántam eredetileg neki, a munkacíme az volt, hogy Egyházismertető. Az volt az elképzelésem, hogy a huszonegyedik század elején újra kell kicsit fogalmazni, mi az a vallás, az egyház, a végtelenhez vagy a transzcendenshez való viszony. Miért alakult ki, miért van egyáltalán vallás. Aztán azon belül mi a kereszténység, azon belül az evangélikusság, a reformáció jelentősége. Aztán menet közben úgy alakult, hogy elkezdtem olyan dolgokról írni, amiket fontosnak tartottam, így eltértem attól a tematikától, amit eredetileg elhatároztam, és arra gondoltam, sokakból azt fogja kiváltani, hogy ez nem egy hagyományos, egyházias gondolatfüzér. Ekkor gondoltam rá, hogy adok a kritikusoknak egy menekülési útvonalat azzal, hogy azt mondom, legyen akkor ez egy Pogány katekizmus.

– Ha jól tudom, itt a pogány szót nem egészen úgy kell értelmezni, ahogy a köznyelvben meggyökeresedett. A „pogány” szón inkább „hitetlent” vagy „más vallásút” értünk manapság.

– Igen. Utána nyilván tovább is gondoltam, mikor beugrott ez az akkor még inkább blikkfangosnak, vagy provokatívnak tűnő cím. Próbáltam kicsit megideologizálni a magam számára ennek a szónak a jelentését. Sok olyan dolog jutott eszembe, ami azóta megerősítést nyert a szememben. Tudniillik, ha csak az egyház történetét nézzük, nagyon átalakult a Jézushoz való viszony. Sok esetben azt tapasztalom, hogy a jézusi emberhez való viszonyulást jobban meg lehet tapasztalni olyan emberi környezetben, ahol Jézusról egyáltalán nincs szó. És sokszor az egyházban, ahol állandóan Jézus körül forog minden, kevésbé tapasztalható, hogy finoman fogalmazzak. Sok tekintetben hasonló ez a helyzet, mint Jézus idejében a zsidóságnál. Jézus éppen azért vált egy sajátos megítélés tárgyává, mert szóvá tette, hogy akik a leginkább az akkori vallásosság képviselőinek tartották magukat – farizeusok, írástudók, főpapok – azok a legelzártabbak ettől az igazságtól. Akiket pedig a leginkább lesajnáltak, akikre azt mondták, hogy nahát, ők aztán tényleg a periférián vannak, az Istentől legtávolabb – bűnösök, vámszedők, paráznák –, ők sokkal nyitottabbak, sokkal közelebb állnak Isten országához.

– Milyen viszonyban vagy a Lutheri életművel? Elsősorban nyilván Luther katekizmusára gondolok, de arra is, hogy a könyved talán az ő művének egyfajta folytatása vagy újragondolása.

– Igen, főleg a reformáció ötszázadik évfordulójához közeledve, ami most benne van a levegőben, sokat beszélünk, gondolkodunk róla. Nyilván a katekizmus szó valamilyen mértékig erre is utal. De szándékosan nem azt a tematikát követtem, nem is hasonlít rá. Ennek az oka részben, hogy – amint azt a bevezetőben is írom – a lutheri életmű sok szempontból a mai napig meghaladhatatlan. Nem véletlenül hitvallási iratunk a Kiskáté. Nem sok értelme lenne akár a Tízparancsolatról, vagy a Hiszekegyről, a szentségekről új tanítást megfogalmazni. Nagyon jó lenne, ha eljutnánk oda, hogy legalább egy kevés a köztudatba kerülne abból, amit Luther tanított ezekről. Hogy legalább az evangélikusok ismerjék. Viszont a saját helyzetünket egy kicsit értelmezni, és ez alapján újrafogalmazni, hogy mit jelent számunkra most, ebben a mai világban kereszténynek lenni, az szerintem nem fölösleges. Sőt, arra mindig szükség van. Nem azt mondom, hogy minden évben írni kéne egy új kátét ebből a szempontból, de van, amikor ez valahogy adja magát.

A teljes interjú a 24.hu oldalon olvasható.