Ezekben a napokban is zajlik a riói olimpia. Mint mindig, hihetetlen izgalmak, óriási örömök – és olykor persze kudarcok és csalódások – jellemzik a játékokat. Az országnyi méretű város hajnaltól éjszakáig pulzál, hiszen tizenötezer sportoló, negyvenötezer önkéntes, húszezer újságíró, kilencvenháromezer szervező és négyszázötvenezer látogató van jelen.
Mindenki teszi a dolgát, szalad egyik helyszínről a másikra. Egy valaki áll csak rendületlen nyugalommal a város fölött: A feltámadott Jézus, az őt megjelenítő szoborban, kitárja karját, és megáldja Rio de Janeirót. A győztest és a vesztest egyaránt megáldja. Mert azt szeretné, ha valaki a legnagyobb sportolói sikerét se önmagának tulajdonítsa, hanem a gondviselés Istenének. És megáldja azt az úszót, aki századmásodperccel később csapott a célba a társánál, a vívót, aki nem vitte be a tizenötödik tust, a vízilabdázót, aki kapufára dobta a labdát.
Mert meg akar arra tanítani, hogy a vereségekből is tanulni lehet: rájöhetünk, hogy nagyobb értékek is vannak mint a legfényesebb földi diadal. Nem arannyal, ezüsttel, hanem fia feláldozásával váltott meg minket az Isten.
Ő megáldja az edzőt és a sportorvost, a kommentátort és azt a derék úszómestert, aki akkor is ott kell hogy álljon a medence partján, ha a vízben olimpiai bajnokok vannak.

Egy valakit nem áld meg Jézus: aki doppinggal vagy más tisztességtelen eszközzel akarja a győzelmet megszerezni.

Ezzel szemben megáldja a favellák népét, azokat a nyomorultakat, akik ócska kunyhóikban élnek a hegyoldalban. Jézus nem a szegénységet és a kiszolgáltatottságot áldja meg, hanem azokat a férfiakat, asszonyokat és gyerekeket, akik ilyen körülmények között kénytelenek élni. És persze azokat, akik segíteni próbálnak rajtuk. Mert amikor szinte csakis a csillogást látjuk, akkor is tudnunk kell, milyen sokan éheznek és nyomorognak Brazíliában, mennyien válnak a korrupció vagy az emberkereskedelem áldozatává. Nem véletlen, hogy sok keresztyén a gyermekprostitúció elleni tiltakozásra is felhasználja az olimpia által kínált nyilvánosságot.

Jó tudni, hogy ez a monumentális szobor arról tanúskodik: Isten meg akarja áldani ezt a népet és ezeket a sportolókat. Azokat, akik a maguk nemzete zászlaja alatt vonulhattak fel, és azokat, akik a menekültcsapat tagjaiként lehetnek itt. Isten azt szeretné, hogy az élet a sportszerű, sőt Krisztus-szerű küzdelemről szóljon, ne háborúról és terrorról.

Hiszem, hogy áldás lesz az olimpián. Amikor egy magyar áll a dobogó legfelső fokán, elszorult torokkal énekeljük: „Isten, áldd meg a magyart”. De ugyanígy kérünk áldást más nemzetekre és azok sportolóira. Adja Isten, hogy minél többen megtapasztalják: győzelmükben és vereségükben is áldást hordoznak.

Gyakran látjuk, hogy a bajnok két ujjával „V” betűt formál, és a győzelem jelét mutatja. Olyan is előfordul, hogy valaki nem két, csak egyetlen ujját emeli föl, és azzal az ég felé mutat. Igen, onnan jön az áldás. Ahogy az ige mondja: „Minden jó adomány és tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság atyjától száll alá….” (Jak 1,16).