Dzsakarta, az egykori Batávia óvárosát – hazai mintára – a hollandok alakították ki. Kota negyed főterén egy csepp Európát láthatunk; az egykori kormányzati épületek ma már múzeumként szolgálnak. A hajdani városháza a történelmi múzeumnak ad otthont, az 1640-ben épült régi holland templomban a Wayang Múzeum, az árnyszínház gyűjteménye kapott helyet. Egy áprilisi vasárnap a téren igazi népünnepélynek lehettünk tanúi, a világ minden részéről érkezők sétáltak a színes forgatagban. Ettek, ittak, hangosan beszélgettek, sokan nevetve álltak meg a híres holland ágyú testének végében megformált, fityiszt mutató kéznél. E jelképnek Ázsiában erotikus jelentése van, így az egykori löveg a gyermekáldásban reménykedő asszonyok búcsújáróhelye is egyben.

A holland csatornák mentén, a romos kereskedőházakat elhagyva a tágas, emberekkel teli állomásépületen verekedtük át magunkat, és értük el az óváros egyik legfontosabb portugál műemlékét, a Gereja Siont, a „fekete portugálok” templomát. Az épületnek nincs imaház jellege, az egykori litográfián is inkább méretes udvarházhoz hasonlít; a tornyot harangláb pótolja. A városfalakon kívüli istenházát a portugálok és a Holland Kelet-indiai Társaság 1695-ben építtette az idehurcolt és bennszülött rabszolgák lelkigondozására. Az erőviszonyok változásával a templomot a holland protestánsok kapták meg, a szolgasorban lévő hívek pedig áttérésük esetén szabadokká váltak. A szabadság szóból ered a templom másik neve: Mardijkers.

A templomkert a zajos metropolisz tízsávos útja mellett igazi oázis, a padok között lekopott sírkövek fekszenek. Itt talált örök nyugalomra Hendrick Zwaardecroon, Holland Kelet-India egykori kormányzója is. A politikus és katona sokat tett a holland gyarmati uralom megszilárdításáért – amikor hatalma került veszélybe, nem válogatott az eszközökben.

Az ünnepnapon, kora délután jólesik az ülés a hűs falak között. Az arányos templom ébenfa bútorait formózai (tajvani) mesteremberek készítették, az orgona is még az építés idejéből maradt a gyülekezetre. Az ablakon, református templomban szokatlan módon, nagy méretű Szűz Mária-kép szolgál egyben függönyül.

Közben érkeztek a hívek, kivétel nélkül kínaiak. Mindenki elegánsan öltözött, az idős hölgyek drága kínai brokátruhákban pompáztak, a férfiak is megadták a módját az ünnepnek. Mindenkinek megakadt a szeme rajtunk, odajöttek, kedvesen üdvözöltek. Egy idős hölgy az istentisztelet alatt gyakran mutatta meg a kínai énekeskönyvben, melyik zsoltárnál is tartunk.

A kotta önmagáért beszélt, a zenei „analfabétáknak” számokkal is odaírták a dallamot. A Kodály-módszeren nevelkedettek érdekesnek tarthatják e relatív szolmizációt. Emlékezetes volt egy fiatal nő tanúságtétele. Nagyon hosszasan beszélt, arcán gazdag érzelemvilága tükröződött. A mondottakat egy másik testvér fordította más kínai nyelvjárásra. Egy úr odaült hozzánk, kedvesen beszélt a közösségről. Vasárnap két istentiszteletet tartanak – mondta el –, a délelőttin mintegy száz hívő van jelen, főleg fiatalok, a délutánin ennél kevesebben, s inkább az idősek látogatják. Karácsonykor, húsvétkor és pünkösdkor vannak a legtöbben, e vasárnap is már a Szentlélek ünnepére való készülődés jegyében telik. Szoros kapcsolatot ápolnak más református felekezettel s – az ökumené jegyében – katolikus testvéreikkel is.  

A jámbor kínai közösséget szemlélve érdemes visszatekinteni az itt élő kínaiak hányatott múltjára. Már a középkori kereskedelemben jelentős volt a kínaiak szerepe, a fűszer-kereskedelemben meghatározó volt. A maláj Malakka eleste után a kínaiak Jáva felé orientálódtak. Új hazájukban a portugál hittérítők révén találkoztak a keresztény hittel. A holland gyarmatosítók bejövetelével a konfliktusok is előtérbe kerültek. A Kelet-indiai Társaság monopóliumai, a csökkenő cukorárak, a kizsákmányolással együtt járó faji diszkrimináció miatt véres zavargások törtek ki, amelyek 1740-ben a „batáviai mészárlásba” torkolltak. A holland katonák tízezer kínait mészároltak le két hét leforgása alatt. A megszállók nem bíztak semmit a véletlenre: az „oszd meg és uralkodj” jegyében két dukát vérdíjat tűztek ki minden kínai fejére, így a többi etnikum is csatlakozott a genocídiumhoz.

Az 1960-as évek közepétől regnáló Suharto elnök rendszerét a kemény diktatúra jellemezte, a sikertelen puccsot követő- en a kommunistákkal való véres leszámolás a kínai kisebbséget is érintette. Az ideológiai különbségek mögött kemény gazdasági érdekek is meghúzódtak: a felerészben Jáván élő kínai kisebbség életszínvonala relatíve magasabb volt az átlagnál. Az ellentétek szítása az önkényuralom eszköztárában is előkelő helyen állt. Ennek nyomán a hagyományos kínai ünnepeket, fesztiválokat betiltották, nyomást gyakoroltak a kínai családokra, hogy az általánosan két-három szóból álló nevük helyett indonéz hangzásút vegyenek fel, s az egyéb megaláztatások is mindennapossá váltak. 

A Kínai Népköztársaság nem nézte tétlenül a diaszpóra kálváriáját. Az anyaország irányítói „fasiszta hordának” titulálták Suharto rezsimjét; válaszul 1967-ben katonák vették körül a kínai nagykövetség épületét Dzsakartában, majd kiutasították a kínai diplomatákat az országból. Elvándorlási hullám vette kezdetét, sok tehetős üzletember menekítette ki vagyonát Indonéziából.

Az önkényuralom a hitéletre is kihatott. Az államfilozófiában meghonosított öt alapelv, a pancsa sila egyik tétele a vallással foglalkozik; a nemzeti címerben az aranycsillag az egy istenben való hitet szimbolizálja, így a konfuciánus hit e szemléleten kívül rekedt. A rezsim erős nyomást gyakorolt a kínai lakosságra, hogy a muszlim vagy a keresztény vallást kövesse. Az erőszak nyomására a kisebbség inkább a kereszténységet választotta.

Napjainkban a 250 milliós indonéz lakosság tíz százaléka keresztény, a protestánsok aránya hét, a katolikusoké három százalék. A kínai lakosok körében egyes becslések szerint harmincöt százalék a keresztények aránya, más források ennek duplájával számolnak. Tény, hogy a diaszpórában a keresztények száma fokozatosan növekszik. Ebben része van a protestáns és a katolikus iskolák átlagot meghaladó oktatási színvonalának is.

A mai Indonéziában a hárommilliós kínai közösség befolyása megnőtt. A suhartói rendszer bukását követően az indonéz politikai elit – gazdasági érdekeit is szem előtt tartva, a kínai többségű Szingapúr robbanásszerű fejlődését figyelve – gesztusokat tett a kínai kisebbségnek. 2004–2011 között a kereskedelmi miniszteri posztot a kínai származású Mari Elka Pangestu töltötte be, s talán nem véletlen, hogy Dzsakarta kormányzójának a kínai származású, protestáns vallású Basuki Tjahaja Purnamát választották meg 2014-ben.

Az indonéz kínaiak boldogulása továbbra is függ a két ország viszonyától. Indonézia a Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetségének (ASEAN) alapító államaként – mint nem érintett – közvetítői szerepet vállalt Kína és több állam területi vitájában. Kína nagyhatalmi törekvései viszont mára elérték a szigetországot is, legutóbb ez év januárjában egy halászati vita mérgesedett el.

X

Egy kicsit messzire mentünk, térjünk vissza az egykori portugál templomba. Az istentisztelet résztvevőinek hitét egykor a katolikus és a protestáns misszionáriusok alapozták meg, s teher alatt nőtt tovább a pálma. Gondoljunk rájuk is, ha betérünk Isten házába!

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 31. számában jelent meg, 2016. augusztus 7-én. 

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.