Ézsaiás könyve 43. részének 3. versében ezt olvassuk: „a megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el”.

A próféta a maga korában ismert eszközökre utal. A törött nád értéktelen, eldobható kacatnak számított. Használhatatlannak, hiszen írni nem lehetett vele, ráadásul megsebezte az ember kezét. A füstölgő mécses, pislákoló lámpabél sem töltötte be rendeltetését, hiszen csak bosszúságot okozott, kormot termelt és mérgezte a levegőt. Napi tapasztalatunk, hogy milyen sokan érzik, és fogalmazzák meg azt, hogy ők fölöslegesnek számítanak a maguk körében. „Én hiábavaló vagyok, csak rontom a levegőt” – mondja valaki. „Ötödik kerék vagyok” – fogalmaz egy másik. „Nem kellek már senkinek” – mondja a harmadik.

Ám Isten nem dobja el az értéktelennek tűnő nádszálat. Nem tör pálcát emberek fölött. Kettétört életeket is össze tud forrasztani. Lehet, hogy valaki kicsorbult szerszám, de Isten veszi őt kézbe. Böjte Csaba szokta mondani: „Isten nem teremt selejtet.” Nemcsak az árvák között szerzett tapasztalatai nyomán, hanem megannyi fogyatékosnak nyilvánított, sérültnek mondott emberre tekintve mondhatjuk: Isten nem dob el senkit, mint mi eldobunk egy használt papírzsebkendőt, vagy egy túrórudipapírt. Isten nem mond le senkiről, mert neki mindenki fontos. Mindenki értékes. Nem oltja el a füstölgő, pislákoló mécsest sem.

Jézus számára sincs értéktelen élet. Ő senkit nem dob el. Ő nem azért szeret valakit, mert az értékes, hanem éppen azzal tesz valakit értékessé, hogy szereti őt. Így szereti a leprást, a vakot és a süketnémát. Szereti a házasságtörő asszonyt, a samaritánust, az őt megtagadó tanítványt, de még a prostituáltat is. Természetesen nem a bűnt szereti, hanem a bűnöst. Az embert. És feltámadott, köztünk élő Úrként szereti a magatehetetlen időseket, akiket már úgy kell forgatni az ágyában. Szereti a Down-kóros gyereket, akivel sokan nem tudnak mit kezdeni. Szereti a hajléktalanokat, akiket mások kitaszítanak. Ezzel méltóságot és tartást ad nekik. Mert tudja, hogy ők is Isten képmásai. Tudja, hogy mindannyiuknak Isten-arca van. Ő maga, Jézus is ilyen arcot hordott. A testté létel csodája óta úgy tekinthetünk minden arcba, hogy ezt az arcot Jézus hordta. A mosolygó arcot és a fájdalmasat egyaránt. Megszentelte az arcot, megszentelte a sebet, csonkolt testrészt.

Ma ezt azért hangsúlyozom ennyire, mert ezekben a napokban zajlik Rióban a paralimpia, amelyen 4350 sportoló vesz részt 165 országból. A magyar színeket 43-an képviselik.

Még egyetlen centit nem tettek meg a rekortánon, még kézbe sem vették a tőrt Rióban, még el sem végezték az első adogatást a ping-pong asztalnál, de már mondhatjuk róluk: fantasztikus az ő teljesítményük. Arról tanúskodnak ugyanis, hogy ők nem adják fel. Amikor egészségesnek mondott emberek egy apró kellemetlenség miatt annyit tudnak nyavalyogni, akkor, amikor sokan valami rejtélyes oknál fogva tönkreteszik ép testüket, akkor ezekre a versenyzőkre, igazi sportemberekre kell nézni, hogy munkájukból, élni akarásukból és nem utolsó sorban derűjükből példát és erőt merítsünk.

Ezért a mai világban és a magyar társadalomban határozott hangon meg kell hirdetnünk: minden embernek egyforma méltósága van.

Próbáljuk ezért a paralimpiai versenyzőket nem könnyes szemmel, elfacsarodott szívvel nézni, hanem úgy, mint bármilyen más olimpikont. Akik között lesznek bajnokok és lesznek kiesők. Nekik nem együttérzésre van szükségük, hanem esélyegyenlőségre.

Hiszen ők emberek, mint közülünk bárki más. Sportolók, és többnyire jobbak, mint közülünk bárki más.