– Mikor közvetített a rádió először az olimpiáról?

– Pluhár István 1936-ban, de nyugodtan mondhatom azt, hogy 1928-tól a rádió már felfedezte, hogy olimpia is létezik a világon, ahol magyar versenyzők is rajthoz álltak. Tehát 1928-ban a lóverseny eredményeinek közlése mellett az amszterdami olimpia eredményeit is ismertették, mégpedig élő adásban. 1932-ben pedig a rádió nagy bravúrt hajtott végre. Akkoriban még nem volt éjszakai adás, de egy magyar–német póló- csata kedvéért – akkor még pólónak hívták a vízilabdát – éjszakai adásban számoltak be a mérkőzésről. Nem a finálét játszotta a két csapat, de mindenki tudta, hogy ezen a meccsen dől el, ki lesz az olimpiai bajnok. Úgyhogy szólt a cigányzene, de időnként megszakították a muzsikát, és bemondták, hogy a félidőben mi az eredmény, és hogyan alakult utána a mérkőzés. A végén a magyar csapat legyőzte a németeket

– Szenzációszámba mehetett a hírközlés.

– Igen, igen, az volt. Rádiótörténeti esemény.

– Emlékeim szerint az 1952-es helsinki olimpia közvetítéseit már lemezekre is felvette a rádió, és ezzel kedveskedett a bajnokoknak. Nekem Csermák József, az aranyérmes kalapácsvető játszotta le a lemezét.

– Az 1936-os olimpia némelyik közvetítését még viaszlemezre vették fel. Pluhár István egyik rimánkodását is őrzi a rádió. Vívóversenyről tudósított, és azt találta mondani: „Fiúk, siessetek, elfogy otthon a viaszunk!”

– El is hangzott a mondat?

– Hogyne!

– Ön hány olimpiáról tudósított?

– Tizenhárom nyáriról. Hangoztatni kell a nyári jelzőt, mert többen vannak, akik húsz-huszonnégy olimpiáról is közvetítettek, igaz, ebben benne vannak a téli játékok is. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság és a Nemzetközi Sportújságíró Szövetség négy évvel ezelőtt Londonban összehívta azokat, akik legalább tíz olimpián részt vettek. Én naivul azt gondoltam, hogy az akkori tizenkét közvetítésemmel az elsők között leszek. Tévedtem. Csak a nyolcadik sorban hívtak ki, mert voltak ott olyanok is, akik megélték a húsz-huszonkettőt. Ezt a rendezvényt megtartották Rióban is, de egybeesett az úszás előfutamaival, ezért nem tudtam elmenni.

–  Hány újságíró volt jelen Rióban?

– A betűvetéssel foglalkozó újságírók közül körülbelül háromezer-ötszáz, de az elektronikus sajtó munkásaival, tévésekkel, rádiósokkal, egyebekkel együtt tizenötezren tudósítottunk. Mi, magyarok talán harmincan.

– A tizenhárom olimpia közül melyik áll a legközelebb a szívéhez?

– Mindegyiknek megvolt a maga érdekessége, jellegzetessége, ami miatt kedvesnek mondható. De fogalmazhatok úgy is, hogy természetesen az első, az 1968-as mexikóvárosi, mert nagyon sok dologban az első a legemlékezetesebb: az első, szerelem, az első könyv, az első külföldi út, és így tovább. Hangulat szempontjából azonban valahogy két európai olimpián éreztem jól magam: 1992-ben Barcelonában és 2004-ben Athénban. De elmondhatom, hogy a 2000-es sydney-i játékok légköre is könnyed és lezser volt, olyan ausztrálos. A legnagyobb rend és a legjobban megrendezett olimpia azonban a „diktatúrákhoz” fűződik: Szöulhoz 1988-ban és Pekinghez 2008-ban.

– És mi mondható el Rio de Janeiróról?

– Közhelyszámba megy, hogy csodálatos város, meg hogy Isten hat nap alatt teremtette a földet, de a hetedik napon Riót, ezért az Isten városa. Természeti szépsége valóban páratlan, de még annyira frissek az élmények, hogy nehéz mérleget vonni. Annyi azonban bizonyos, hogy a keservesen hosszú utazás még itt ül a vállunkon, a meleg és a hideg ellentéte, tehát a buszok és a csarnokok hűtése, ugyanakkor ha sütött a nap, a hűtés ellenére a meleg a kellemetlenségek közé tartozott. Nem beszélve arról, hogy szerintem a tizenhárom olimpiám közül a riói volt a legkevésbé sikeresen szervezett.

– A szervezés a legkisebb versenyeken is rányomja a bélyegét a küzdelmekre, a tudósításokra, a közvetítésekre, a hírközlésre, hát még egy olimpián!

– Félni kellett attól, hogy az újságírókat szállító különjáratú autóbuszok jönnek-e, vagy sem, kimarad-e egy menetrend szerinti járat, vagy sem, annyi idő alatt teszi-e meg az utat, amennyi időt jeleztek, vagy háromszor annyi idő alatt, mert esetleg bekerülünk egy dugóba. A versenyszámokat igyekeztek nagyjából pontosan indítani, mert az olimpia ma már függ a televíziótól, a közvetítések idejétől, ezért aztán a programokat széthúzták és úgy igazították, hogy véletlenül se legyen egy időben két döntő. Az eredményhirdetéssel és egyéb körülményekkel azonban nagyon el tudták húzni az eseményeket.

– A brazil közönség nem mindig viselkedett sportszerűen. A rúdugrásban például fütyültek és zajongtak, amikor a francia címvédő futott neki a lécnek. Végül is a brazil versenyző lett a győztes.

– Az általam közvetített eseményeken nem tapasztaltam sportszerűtlenséget. Amit viszont észre lehetett venni: a helyi közönség rendkívüli módon szimpatizált az Egyesült Államok versenyzőivel. Michael Phelps például bármit csinálhatott, mindenért megtapsolták. Az is furcsa, hogy hosszú idő után ez volt az első olimpia, ahol nem telt házak előtt zajlottak az események. Vajh miért? Nehéz magyarázatot találni. A férfiak százméteres síkfutására ellenben többszörös áron sem lehetett jegyet kapni. Az pedig Brazíliában természetes, hogy a foci és a röplabda küzdelmeire megteltek a lelátók.

– Mi a véleménye Lőrincz Viktor birkózásáról? Tőle nyilvánvalóan elvették az érmet a bírók.

– Lőrincz eljutott a bronzcsatáig, meg is nyerte, de a bíró, a pontozó meg a szőnyegelnök úgy játszottak össze ellene, hogy három-hárommal kikapott. Ami csúnya dolog volt! Sajnos ez a szubjektivitás az összes pontozásos sportágban megvan, bármennyire küzdenek is ellene. Büntetik is utána a bírókat, eltiltják, nem hívják többet őket, de a sérelmet szenvedett sportoló nem kap elégtételt.

– Járt-e az olimpiai faluban?

– Igen, egyetlen alkalommal.

– Milyen benyomásokat szerzett?

– Ott még van igazi olimpiai hangulat, mert a játékok lényege a színes forgatag, a többnyelvűség: a sokféle nemzet reprezentánsai, idősek és fiatalok, bohókásak és komolyak meg akarják ismerni egymás szokásait. Az olimpiai faluban még béke van, harmónia. Két helyen erősödik fel ez a hangulat az olimpiákon: a faluban, ahol a világ minden tájáról érkezett sportolók barátkoznak egymással, és ha van olyan központi tér, esetleg létesítmény, mint például Rióban a kerékpár- vagy a teniszstadion, a két uszoda és a három Karióka nevű sportcsarnok, amelyekben a közönség bizonyos hányadára fenntartott „dühöngők” is voltak, valamint a sétálóutca, ahol a nézők sokszínűsége adta az érdekességet. A versenyek színhelyei már nem hordoztak olimpiai hangulatot, olyanok voltak, mint egy egyszerű sportági úszó-, atlétikai s a többi világbajnokság küzdőterei.

– Megfigyelhettük, hogy az uszodában vagy a tornacsarnokban a győztesek az aranyérem megszerzése után felmentek a tribünre, ahol a családtagjaik, a barátaik, a szurkolók foglaltak helyet. Ez elképzelhetetlen lett volna például 1980-ban Moszkvában.

– Hozzáteszem, Montrealban vagy Szöulban is elképzelhetetlen lett volna. Szöulban én mint riporter nem tudtam odajutni a magyar sportolókhoz. Rióban sem biztos, hogy az engedékenyebb brazil vagy a nemzetközi stáb tagjai, mivel ők alkották a felügyeletet, egy idő után nem parancsoltak volna álljt a renitenseknek. Mindennek megvolt a kijelölt helye. Tehát adva volt az úgynevezett nyílt vagy kevert zóna, ahol a sportolóknak kellett tartózkodniuk, és ahová az újságírók is bemehettek. Találkozhattak egymással, és interjúk is készültek, amennyiben persze kötélnek álltak a versenyzők. És még egy fontos megállapítás: a sportolónak mindig nagyobb a mozgástere, mint az újságírónak. Vagy mint a nézőnek.

– Milyen sportágak versenyeiről közvetített?

– Leegyszerűsítem a dolgot úgy, hogy voltam egy úszó-, fél birkózó-, egyharmad kajak-kenu világbajnokságon, és közvetítettem jó néhány férfi és női vízilabdamérkőzést. Elsősorban azokról a sport- ágakról adtunk helyszíni jelentést, amelyekben a magyar sportolók esélyesek voltak. Nekem szerencsém volt, mert ha jól számolom, a tizenöt magyar éremből hét úszó és egy kajak-kenus érmes szerepléséről tudósíthattam.

– A riporter számára külön ajándék, ha győztest köszönthet.

– Igen, ez kellemes és jóleső érzés, úgyhogy sokat köszönhetek Hosszú Katinkának, Cseh Lászlónak, az aránylag ismeretlen Kenderesi Tamásnak. Köszönet illeti a csupa szív és lelkes Kapás Boglárkát és a női kajak négyes tagjait. Velük kapcsolatban nem győzöm hangsúlyozni Szabó Gabriella teljesítményét, hiszen a világ legjobb vezérevezőse. Vagy nem győzöm hangsúlyozni Kozák Danuta szereplését, aki a világ legtechnikásabb kajakosa, s aki mellesleg Szabó Gabriellával megnyerte a párost is, egyedül pedig fölényesen maga mögé utasította a teljes élmezőnyt.

– A szubjektivitás mennyire van jelen a közvetítéseiben?

– Igyekszem objektív maradni, de természetesen a magyar siker elragadja az embert. Ha pedig honfitársunk nem éri el a várva várt eredményt, akkor is értékelem a teljesítményét. Ebből a szempontból nem véletlenül hozom szóba Cseh Lászlót, aki ezen az olimpián sem nyert aranyérmet. Pedig mindent egy lapra tett fel: egyesületet, edzőt váltott, mondhatom azt, hogy szemléletet, életmódot, mindent. Világ- és Európa-bajnokságot nyert, és a csúcs számára egy olimpiai aranyérem lett volna. Ezt szerette volna. A legtöbb esélye erre szerintem a kétszáz méteres pillangóúszásban volt, hetedik lett. Jó három másodperccel úszott gyengébb időt, mint a vb-n vagy az Eb-n. És hát maradt a százméteres pillangó, amelyben kevésbé tartottam esélyesnek, mert mégiscsak egy fiatal dél-afrikai és a „földönkívüli” csodaúszó, aki végül Rióban a huszonharmadik aranyérmét szerezte, az amerikai Phelps voltak az ellenfelei. Erre föl Cseh Laci ezen a százméteres pillangón az előfutamban, a középfutamban és a döntőben közel azonos időt úszott, 55,12-t, 55,17-et és 55,14-et, tehát öt század volt a három ideje között. A számot egy szingapúri gyerek nyerte. És az ember lelkesen üdvözli, hogy Cseh Laci a második, és ha nem is arany, de megvan az érem! A tisztesség, a becsület, a munka érme. Aztán egyszer csak kiderül, hogy hajszálpontosan, század másodpercre ugyanazzal az idővel lett ezüstérmes a dél-afrikai és az amerikai úszó is. Nekem az volt az olimpia csúcsa, áldott pillanata, amikor ez a három világnagyság egymás kezét fogva fellépett a dobogó második fokára.

– Ezekért a pillanatokért érdemes az olimpiát nézni!

– Ez a három fiú megérdemelte volna, hogy a dobogó legfelső fokán álljon!

– A rádióközvetítés stílusa változott-e az évtizedek során?

– Bizonyára igen, de meggyőződésem, hogy olyan nagyon nem változott. Ha meghallgatjuk Pluhár István 1936-os közvetítését, abban is benne van a lelkesedés, a magyar szív.

– „Gyere, Ferkó, gyere!” – hallom ma is, és ezt „áthallották” a későbbi közvetítők is. „Gyere, Sanyi, gyere, Zoli!” Wladár és Verrasztó úszott a moszkvai medencében, és Peterdi közvetített. „Gyere, Tamás, gyere!” – ez Darnyinak szólt 1988-ban, szintén Peterdi tolmácsolásában. „Gyere, Laci, gyere!” – kiabálta Szántó Dávid 2008-ban Cseh Lacinak. „Gyere, Tamás, gyere, Laci!” – szólt ifjabb Knézy Jenő biztatása Rióban Kenderesi Tamásnak és Cseh Lacinak kétszáz pillangón.

– Az érzelmekre való hatás benne van Szepesi György közvetítéseiben, de benne van Radnóti László közvetítéseiben is, és lehet, hogy kis visszafogottsággal, de benne van a feszültség, a siker vagy a kudarc amplitúdója az én kommentálásomban is. Ilyen értelemben nem sokat változott a stílus. A szóhasználat, a beszédtempó, a hangerő viszont igen. Más és más.

–  Néhány hónappal ezelőtt interjút készítettem a kilencvennégy éves Jacques Ferrannal Párizsban. Róla tudni kell, hogy a Bajnokcsapatok Európakupájának ő az egyik szülőatyja, sokáig a France Football szerkesztője volt, az egyik legjelentősebb francia újság- író, több könyv szerzője. Ő mondta az interjúban: „Az előjelek rendkívül kedvezőtlenek, éppen ezért 2080-ban bekövetkezik a profi sport halála. Hasonló okok miatt az ókori játékoknak is vége szakadt.” Öntől kérdezem: mi a véleménye az olimpia jövőjéről?

– Az ókorra vonatkozó párhuzam nem véletlen. Furán hangzik, de az üzleti manipulációk, a doppingszerek nem voltak ismeretlenek az ókorban sem. Utána pedig a hatalom terpeszkedett rá az olimpiai játékokra. Elég csak Néró császárt felhoznom, aki a kocsihajtásban – egyedüli indulóként – olimpiai bajnok volt, miközben ki is esett a kocsiból… Kétségtelen, hogy a coubertini eszmék léteznek ugyan, itt-ott meg is valósulnak, de a dopping, a sportszerűtlenség, az üzlet, a pénz egyre nagyobb erővel tör előre. Azt is szokták mondani, hogy az olimpia most már a földkerekség legnagyobb vándorcirkusza. És mégis, a játékoknak azok a vonásai, hogy a békére, a barátságra ösztökélnek, hogy szabályok szerint zajlanak, szórakoztatnak, hogy az aranyérem erősíti a nemzeti érzéseket, hogy a győzelem a munkát dicséri, és készség van a párbeszédre, ezek mind nagyon szép és nagyon jó dolgok. Ugyanakkor az is igaz, hogy az olimpia már keményen üzlet, mert a televíziók és a reklámcégek diktálják a tempót. A nagyvállalatok befektetnek a sportolókba és a sportágakba, és amikor az olimpia jövőjéről van szó, és arról beszélünk, hogy a sok kedvezőtlen tendencia megöli a sportot, akkor Végh Alpár Sándor egyik jegyzete jut az eszembe, aki, kissé átírva a nietzschei gondolatot, így vélekedik: „Sport ist tot.” A sport halott. Ennek ellenére nem lehetetlen, hogy éppen a pénz nem öli meg az olimpiát, hanem ez fogja életben tartani a sportot!

– Mit gondol, milyen eséllyel pályázunk a 2024-es olimpia megrendezésére?

– A Magyar Olimpiai Bizottság 2005- ben Magyar Örökség díjat kapott. Engem kértek fel a laudáció megírására és felolvasására. Ez, ugye, hat perc. Elkezdtem valami olyasmit, hogy 1895. december 5-én cilinderes urak fiákeren érkeztek meg a Szentkirályi utcába, a Nemzeti Torna Egylet székházába, hogy megalakítsák a MOB-ot. Végigvettem a bizottság történetét, és azzal fejeztem be, hogy van Kisfaludi Strobl Zsigmondnak egy szobra, a Kardját vizsgáló huszár, amelyet a MOB ajándékként ad át egyeseknek. Nekem a szoborról a János vitéz jut az eszembe. János vitézről a magyar lélek, a magyar álom meg az Óperenciástenger s azon is túl az a hely, ahol magyar szív dobog, és magyar levegőt szívunk. Ezzel a lendülettel eljutottam a magyar nép vágyaihoz, és hát mi van a vágyak között: egy budapesti olimpia is. 2024-ben, 2028- ban, 2040-ben vagy 2052-ben. Az utóbbi három évszámot lehetségesnek tartom – mondtam. Ismeretes, 2017-ben eldől, hogy megkapjuk-e a 2024-es olimpia rendezési jogát. Ami az én legkorábbi prognózisomhoz képest mínusz négy év. Annyit változott a helyzet, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság Agenda 2020 című közleményében utal arra, hogy a relatíve kisebb városok is rendezhetnek majd olimpiát, és minél kevesebb költséget fordítanak rá, annál nagyobb lehet az újrahasznosítás. A pályázó városok közül ennek csak Budapest felel meg. A riválisaink azonban mind politikailag, mind gazdaságilag erősebbek nálunk. Ezek a tények. Ugyanakkor változatlanul az a véleményem, hogy első körben nem szokták megszavazni egy-egy város rendezési jogát. Az 1896-os, az 1920-as és az 1960-as rendezési szándékunk már eltűnt az időben. Persze nagyon örülnék egy budapesti olimpiának, de nem fogadnék rá.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 37. számában jelent meg, 2016. szeptember 18-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.