Végigmentem a házunkon, jobban mondva az otthonunkon, mert a türkösi paplak soha nem volt a mi házunk, de otthonunk igen, hisz én ott nőttem fel és hosszú időn át a „megyek haza” ezt a helyet jelentette nekünk, az egész családnak. Végigmentem a szobákon és kongtak és vízhangoztak az ürességtől. Furcsa volt? Nem, ennél sokkal összetettebb érzés járt át, és pörögtek az emlékek. Nagy zaj és sok-sok kép és jelenet zsibongott a fejemben, de valójában csak a lépteim kongtak és vízhangoztak.

Üres volt minden szoba.

A Sós utcában is hasonlóan kongtak és vízhangoztak a szobák. De lassan-lassan a hangok visszaverődése a falakról egyre tompult. Egy szőnyeg, egy bútordarab, egy függöny nagyon megváltoztatja az akusztikát. Ahogy tompult a kongás, úgy telt meg az új otthon élettel.

A legtöbben sokkal korábban „érnek el arra a szintre”, hogy a saját házukat szépítgessék. Az én édesanyám és édesapám most érték el ezt a szintet. Ketten, együtt.

Jó volt a türkösi paplakon az élet. Hálásak vagyunk érte, hogy a türkösiek befogadtak, és azon a helyen, abban a közösségben élhettünk hosszú éveket. De valóban eljött az ideje annak, hogy a szüleim életében a család és a saját életük legyen a legfontosabb. Persze a kedves olvasó is valószínűleg sejti, hogy édesapám ezt máshogy fogalmazná meg: „Most már elértem azt a szintet…”