Séták peremvidéken – Ughy Szabina új verseskötete

Séták peremvidéken – Ughy Szabina új verseskötete

Share this content.

Forrás: Evangélikus Élet, szöveg: Bakonyi István
Ughy Szabina nevével a Rések az időn című, 2009-ben megjelent antológiában találkoztam először, amelyben harminckét költő istenes verseit olvashattuk. Utána azt írtam a fiatal szerzőről, hogy ő a kötet igazi meglepetése. „Azt sugallja, hogy Isten léte mindent átitat, a leghétköznapibb dolgokat leginkább. Tőle van minden: a tárgyak, a természet, a szerelem.” És idéztem tőle is egy részletet: „Ők az ima, öntisztuló szavak, / hitünk teste gyapjútakaró, / alatta személyes névmások, / kisbetűs tulajdonnevek, / Isten nevei.”

Aztán gyorsan, 2011-ben megjelent első önálló kötete Külső protézis címmel. Jelentkezését így üdvözölte Saitos Lajos a Vár irodalmi és közéleti folyóirat 2012/2. számában: „Végre egy »első« első könyves, végre egy ígéretes költői pályakezdés. A szerző se nem túlkoros megkésett tehetség, se nem túlontúl fiatal, elkényeztetett kölyök költő.”

Ma már jól láthatjuk, hogy indokolt volt a lelkes fogadtatás. Ughy Szabina lírai életműve azóta is tovább épül és gazdagodik. Mondják, hogy induló szerző esetében a második kötet az igazi megmérettetés. Ha ez így van, akkor a Séták peremvidéken valóban újabb igazolást jelent. Például azért, mert a bevezető sorokban említett világlátás újabb bizonyítékait kapjuk az újabb versektől, melyekben a teremtett világ mozzanatai a maguk visszafogottságában tárulnak elénk. Meg többek között azért, mert szép példáját láthatjuk annak is, hogy egy költő lehet egyszerre európai és magyar, nem túlhangsúlyozván egyik oldalt sem. Új hazák című verse például ezt igazolja. „A szépség láthatatlan nyomai” vezetik a költőt, s ebben az utazásban nem önmagukért látszanak a dolgok.

Ughy Szabina fölfedezi a világ, az egész világ szépségeit, ám eközben így gondolkodik: „…kint jöttem rá […], hogy a saját anyanyelvem közege nélkül nem tudok önmagam lenni. […] itt vagyok itthon, és itt kell élnem, annak ellenére, hogy sokszor nagyon nehéz.” (Az idézet a Prae művészeti portálon Szepesi Dórának adott interjúból való.)

A hűségről szóló vallomása mellett könnyű észrevennünk azt is, hogy művei érintik létünk alapkérdéseit is, nem túlzás állítanunk, hogy a filozófiai közelítés sem idegen tőle. Másrészt a líra mellett ott van az epikus hatás is, hiszen például Az utolsó metró című versben prózai vonásokkal tárja az olvasó elé a föld alatti ridegséget, amelyben „Egy málló plakát foszlányai lobogni kezdtek…” Másik vallomása szerint „a jó mű kérdéseket tesz fel az olvasónak”, és ebben már hangütése, a kötet első verse is megerősít bennünket: Ki helyett? Ezzel szorosan összefügg az a felfogása, hogy valamennyien felelősek vagyunk szavainkért. Úgy is mondhatjuk, hogy minden szónak teremtőereje van.

A vers szavaira különösen vonatkozik ez. Főként, ha olyan tudatosan és érzékenyen ír valaki, mint ő. A csönd költészetét alkotja legfőképpen. Csöndesen meditál, rögzít pillanatot, fejez ki érzéseket, gondolkodik. Semmi pátosz, semmi szónokiasság. Mély, lélektanilag hiteles és érvényes. A teremtés csöndje ez, nem a hallgatásé.

Tulajdonképpen erre a csöndre épül föl az egész kötet világa. A szöveg szintjén néhány példa. „Csöndre csönd, fehér pelyhek, / napra nap tapad, hónapra hónap, / a pusztítás kéje mindent beragyog.” (Hullámok) „A csöndben néha ágyam fölé hajolsz, / végtagjaim olyankor elnehezülnek / mint esővízzel telt fémhordók.” (Túlpart) „bizonyos igenekben lakik egy angyal / a hirtelen döntések angyala ilyen / mögötte még hosszan fénylik az irány / a távolodó sötét öböl arcán a csönd forradása”. (Hullámtörő) És idézem a kötetzáró Egy helyben egész szövegét: „Talán mozdulnunk sem kéne. / Csak egy helyben ülve / égő jelenlétként / felszállni az égig. / Némán tűrni minden fájdalmat, / hagyni, hogy a csönd / hamuvá porlassza kérdéseinket. / Lángokban áll, ami él, / mintha semmisülni vágyna.”

Alapos elemzést igényelhetne az is, hogy a csönd ezeken a helyeken különféle szövegkörnyezetekben jelenik meg, nyilvánvalóan különböző üzenetet hordozva. Hol a pusztítás ellenpontjaként, hol az intim szféra összetevőjeként, hol az égig szállás segítőjeként. És van úgy, hogy távolodik tőlünk. Hangzavaros világunkban jó, hogy ilyen meghitt hanggal is találkozhatunk.

Van ebben bölcs szemlélődés és persze türelem is. Abban a tudatban alkot Ughy Szabina, „hogy valaki / minden örömüket számon kéri majd”. (Az érintés nullfoka) Persze az sem mellékes, hogy érzékelteti esendőségünket, tökéletlenségünket is. Hiszen a Vitorlabontásban „imbolyogva járunk a hétköznapok nyílt vizén”, igaz, hogy a hosszú és színes alkonyok mintha ellensúlyoznák ezt az imbolygást, de aztán a „madárrajok emléktelen ragyogása” lesz az előtérben. Álom és valóság határán járunk, miközben mégiscsak az akarat érvényesül.

Úgy modern ez a költészet, hogy nem szakad el a hagyománytól, például a hagyományos szépségeszménytől sem. Csilingelő rímek, formai feszesség nélkül. Ugyanakkor a pillanatok és emlékképek fölidézésével. Úgy, ahogy a fehérre festett falak vitorlaként lobognak… Egyéni képekkel, sajátos nyelven tehát. Megszűri a külvilág elemeit, és beépíti lélektől lélekig ható belvilágába, miközben jellemzi az életismeret és az önismeret.

Nem tudom, mennyire tudatos ez, de érződik mindebben Pilinszky hatása is, például úgy, ahogy fölépül a Láthatatlan című vers, amelyben a végsőkig tömörített forma és nyelv segítségével szól érvényesen. Íme: „Egy homok, egy száj, egy mellkas, / forró bronzba önteném őket, / az utolsó kérdés válaszával aludjanak el. / Helyettük imádni mindent, ami végtelen, / ne lehessen később számon kérni hiányosságaikat. / A márványoszlopok nyugalmába befalazott angyalt. / A fényben felritkult mozdulatok nyomát. / A harangozó mélyén dörömbölőt.”

És persze itt vannak a kötetben az olyannyira szeretett itáliai világ lenyomatai. Az a miliő Ughy Szabina lírájának egyik fontos forrásvidéke. A konkrét táj elemeivel, amelyek ugyanakkor belső tájjá lényegülnek át. Az emlékek összetettek, bennük egy város és az emberi élet mozzanatai. Mélyen átéli költőnk a végtelen varázsát, a tenger nyújtotta élményt. A végtelenben persze ott az emberi sorsra utalás is: létünk végességének és végtelenségének együttes tudata. A csönd is szerepet játszik, a tenger csöndje, hallgatása. Az olasz világ szeretete szinte mindent áthat. Évtizedekkel ezelőtt Kárpáti Kamil verseiben érezhettünk hasonló intenzitást a táj, a városok, a kultúra szeretetében.

Finoman kidolgozott és érett költészet ez. Benne többek között apró életképekre épülő gondolatfolyamokkal. Másutt a szépség és az intellektualitás mellett fölvázolja létünk árnyait és veszélyeit is. A Túl című vers hangütése szerint: „Megmérgezünk lassan minden folyót, / az óceánokon városnyi szemétszigetek úsznak, / de ne törődj vele, mert még a pusztulásban is / végtelen terek nyílnak.” Nem riad vissza a kissé didaktikus hangtól sem, ha úgy érzi, hogy nemes célt szolgál. Ilyenkor különösen úgy érzi az olvasó, hogy közvetlenül megszólítja, hozzá beszél a költő, kialakítván egy meghitt viszonyt a feladó és a címzett között.

Többek között ezen értékek miatt tarthatjuk az utóbbi idők egyik legjobb magyar verseskötetének a Séták peremvidéken című könyvet.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 13. számában jelent meg, 2016. április 3-án. 

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.

Címkék: Ughy Szabina - vers -

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!