1Pt 2,7-10 (7b)

Kedves Testvérek az Úr Jézus Krisztusban!

A hét közepén, szerdán Kecskeméten jártam, ahol a mi egyházmegyénk évkezdő lelkészi konferenciája volt. Esperes úr itt adta kezembe az ökumenikus imahét kis füzetét. Akkor csodálatos napsütés volt, napközben a hőmérő elérte a plusz nyolc fokot is. Estére hazaérve az irodámban belenéztem az egyetemes imahét füzetébe, majd a dróthálón az időjárás előrejelzésbe, hogy mire is számítsunk. Egyetemes zimahét. Erre gondoltam elsőre.

Mintha az ezredfordulót követő évtizedre lefagytak volna egyházaink. Megtörtént a nagy történelmi áttörés, de a lehetőségek helyett csak ledermedt, megkövesedett közösségeket látunk magunk körül. Mi történt velünk? Miért van ez? Mi végre a döbbenet és a tehetetlen kétségeskedés? Ám nincs új a nap alatt. Péter apostol idejében, Krisztus halála és feltámadása után, pár évtizedre csak, szintén ilyen fásult, ilyen megkövesedett emberek álltak az evangélium meghallása előtt. A helyzet azóta sokat változott, de az állandók maradtak. Állandó az idegen környezet, akkor a keresztényüldözők, ma a szekularizált liberális világ. De állandó az Isten szeretete is. Ezek az állandók figyelik életünket. Ilyenek például a fák. Szeretem őket. Néma jelenlétükkel, oltalmat adó koronájukkal királyként őrzik az idők változását. Ilyenek a hegyek, a sziklák és a kövek is. Évmilliók lenyomata olvasható ki belőlük és közben alig változtak. És ilyen az evangélium is. Krisztus lábnyomát őrzik, hogy évszázadok, évezredek múltával is eredetiben nézhessük, de még inkább eredetiben követhessük. Az idei évben ezt az útmutatót egy tőlünk távoli, szép vidéken élő testvérek állították össze. Kicsi országuk történelme náluk nagyobb szomszédos népek történelmében csiszolódott. A régészeti leletek lenyomatai azt sugallják, hogy hozzájuk Krisztust először a bizánci misszionárusok hozták a 10. században. A legtöbb keresztény feljegyzés azonban a 12–13. századból való, amikor Szt. Meinhard és más német szerzetesek komoly evangelizációs munkát végeztek mesés országukban. Aztán a 16. században fővárosuk volt az egyik első, amely befogadta Luther Márton reformátor tanait. Később, a 18. században a Herrnhuti Testvérek élesztették újjá az egyházakat és játszottak fontos szerepet a nemzeti függetlenség megalapozásában. Ma fővárosukban, Rigában az evangélikus székesegyház közepén található egy kő, amely a díszes szószék alatt áll, és Szt. Meinhard, ismert lett evangelizátor idejéből származik. Ez egy faragott kút. Egy keresztelőkút. Évszázadok távlatából hirdeti Krisztus bűnbocsátó kegyelmét, az újjászületés lehetőségét. Péter a megkövesedett, az üldözésektől elcsigázott keresztényeket egy új metaforával szólítja meg. Kedves Testvérek! Választott nemzetség, királyi papság, Isten szent tulajdona vagytok! Élő kövek vagytok! Az a feladatotok, hogy betöltsétek küldetéseteket! Péter számára ez kulcskérdés volt, hiszen Ő személyesen vehette át Jézustól mandátumát, és személyesen tőle kapta a Simon után a Péter, azaz a kőszikla nevet. Erre a sziklára épült az egyház. Arra a Sionra, amely Jeruzsálemben áll, de élő kőként itt van templomaink fundamentumában, szíveitek rejtekében. Az első keresztyének Péter idejében riadtan, tehetetlenül álltak kezükben ezzel a kinccsel. Talán nem is hitték el, hogy milyen közel vannak Krisztus kegyelméhez, pedig csak pár évtized távolságban éltek tőle a történelemben. Ugyanez a Krisztus van jelen ma is közöttünk. Templomaink sarokkövei ma is megkerülhetetlen elemei a világnak. Ha úgy tetszik, kerékvető kövek, melyek a kapuban a helyes útra billentik a célt tévesztett kocsi kerekét. Ám ezekkel a kövekkel valamit nekünk is kéne kezdeni! Nem elég régészeti leletként szemlélni, kitenni a kőtárba, ahogy nem messze innen az Intercisa Múzeumban áll. Aztán a másik irányba indulva is találhatunk régi köveket. A temető utca végében vannak ezek, és már szintén a történelem részévé váltak. Szeretteinkre emlékeztetnek. Jézus nem ilyen köveket adott, hiszen ezek a kövek „feltámadásgátlóként” nehezednek életünkre és csak cipeljük őket, mint súlyos terhek. Zsidó szokás ez. Ezeket a köveket a sírokra helyezik. Juda Ben Askenázi rabbi elmondása szerint ezek a kövek értékesek. Annak idején a pásztor hajnalban, mikor a jószágokat kiterelte az akólból, annyi kavicsot tett a zsebébe, ahány juha volt. Mikor este visszatért, a kavicsok segítségével ismét számba vette azokat. Isten számára így vagyunk drágák és értékesek mind. Ám ezeket a köveket nem súlyként kell cipelni – ahogy tette ezt ez az egyszerű birkapásztor –, hanem okos istentiszteletként, értelmes kőművesként lelki házzá, szép templomokká kell építeni. Ezek aztán Máriával együtt örömmel hirdethetik, hogy a kő már nem nehezedik a síron, mert Jézus feltámadott! Az élő Úr Jézus Krisztushoz kötött, és nem pedig szabadkőművesként hirdethetjük Péterrel együtt az Isten tetteit, amint ezt tették hitvalló őseink. Tették ezt vállalva a mártírságot Palesztinában és tették a kommunizmus idejében Lettországban is, amint ezrek neve jelzi kőbe vésve a rigai székesegyház falán.

Ma az egyetemes imahét első napján Isten igéje egy követ helyezett szívünkre. Ez a kő nem idegen tőlünk, hiszen keresztelésünkkor kaptuk egy névvel. Ez a név kötelez. Arra kötelez, hogy ne zimahét, hanem örömhét legyen ez mindnyájunk számára. Gyülekezeteink, egyházaink, templomaink számára szentelt alkalom ez, hogy az Úr tetteit hirdessük! Ámen.