Márvány, nátha, ökumené

Márvány, nátha, ökumené

Share this content.

Forrás: Evangélikus Élet, szöveg: Füller Tímea
Alegjobb barátnőim katolikusok. Aki a legjobban utál a világon, szintén katolikus. Ez talán meg is magyarázza, miért nem tudom egészen komolyan venni a felekezetek közötti komoly problémákat. Azt hiszem, sokkal inkább személyiségünk éretlen oldalai súrlódnak időnként egymással, ami persze nem vet jó fényt egyik félre sem. És hát mennyivel könnyebb azt mondani, hogy gondom van valakivel, mert más felekezethez tartozik, mint azt, hogy, mondjuk, irigység, képmutatás, rosszmájúság vett rajtam erőt a másik sikerei, eredményei miatt.

Szóval, az ökumenikus lelkületben igyekszem egész évben benne élni – vannak, akikkel jókat imádkozunk együtt, és számíthatunk egymásra. Az imahéttől azonban néhányszor már a hideg futkosott a hátamon. Szó szerint, mert januárban a templomokban általában nem a legkellemesebb a hőmérséklet. Ilyenkor jön a helyszín gazdájának kedves mondata: „De hát van padfűtés!” Nos, ezalól általában van egy kivétel: a kántor helye. Ő a fagyos márványon pihenteti lábait, alatta mindenféle párna, amelyek lassan átveszik a rajtuk ülőnek a hőmérsékletét, miközben ő a kottáig se lát el a száján kidőlő párától. Igen, ez vagyok én.

Aztán az ünnepélyes hangulat, hogy lám, most mi együtt mennyire meg tudtuk tölteni a templomot, időnként olyan elragadtatásba röppent embereket, hogy magam is alig hiszem el, amit hallok. Mivel papné vagyok, a hétköznapi – normális – arcukat is ismerem a prédikátoroknak, ezért is kerekedik ki a szemem, amikor Elemér lelkipásztor testvér a következő szavakkal köszönti az imahét résztvevőit: „Szeretettel, kedves egybeszerkesztett dédelgetések elegyével emelem fel kezemet mennyek serege mellett! Szenvedelmem lengje be e szent helyet, melyet ez egybeterelt felekezetek leheltek be!”

Ekkor előlép Baraboncia atya, aki pár perce még a saját készítésű disznótorossal kínált meg bennünket, és éneklő fejhangon mond prédikációt. Mintegy húsz percig bír ugyanazon a hangmagasságon recitálni. Teljesítménye lenyűgöz. Annyira, hogy a szövegre nem is emlékszem.

Aztán egy fiatal pásztor testvér lép a színre. Az ő dolga a záróimádság elmondása lenne. Ám ehelyett közel húsz percig magyarázza, hogy az előtte szóló hogyan értette az evangélium fényében a mondanivalóját. De az óra ketyeg, várja őket a következő helyszín. Csúszós is az út, havazik, ónos eső hull. Egy huszárvágással tehát mégiscsak lecsapja valaki az áment, hogy aztán az autóban igazán nagy békében és egyetértésben imádkozzanak majd a gyülekezetek vezetői az ép bőrrel való megérkezésért. A hívek pedig – katolikus, református, evangélikus, baptista, metodista és pünkösdista – mind egymást támogatva és biztatva döcögnek hazafelé. Az idősebbeket karolják a fiatalabbak, az egyfelé lakók kellemesen elcsevegnek. Mindenki hazaér békességben, a szívünkben igazi hála van. Ez szokott lenni általában.

Az idei év azonban több meglepetéssel is szolgált. Először is a kisfiunk már az imahét első napján belázasodott, tehát kántor nélkül indult a program. Hétfő délelőtt telefonált a katolikus pap, hogy megfázott, kimentését kéri. Kedd hajnalban az evangélikus lelkész láza elérte a harminckilenc fokot, rázta a hideg, és izzadt, mint a ló. Reggel azonban derengő félálmából a telefon csörgése ébresztette: „Sajnos lebetegedtem, ma nem tudok részt venni az alkalmon. Kúrálgatom magam. Ugye megoldjátok nélkülem?” – recsegte a református kolléga, és mielőtt választ kaphatott volna, megkönnyebbülten le is tette a kagylót.

Lázas készülődéssel telt tehát a délelőtt. Az asszony morgott, hogy nem kellene ebben az állapotban elhagyni az ágyat, a gyerek nyöszörgött, a beteg szilárd elhatározással és ingatag lábakkal elindult alkalmat tartani a keresztény egységért. Egészen az imádságig sikerült megállnia a lábán, akkor elterült, mint a Nagy-Alföld, majd némi sikongás, locsolgatás meg pofozgatás után éledt fel. A harmadik napra tehát ő is lemondta az alkalmat. Így az előző két nap lábadozó kolléga mondta el meglehetősen forró imáját és lángoló prédikációját.

A következő napokat már csak messziről követtük.

Időközben kihalófélben lévő nagylányaink is hazajöttek náthásan, lázasan, leverten. Hála Istennek, mert néhány órával később tűz ütött ki a budapesti református teológia kollégiumában, ahol az egyikük is lakik. Így csak a távolból imádkoztunk, és keresgéltük felekezeti hovatartozásuktól függetlenül szeretett lakótársaikat és barátaikat. A szállás nélkül maradt diáktársak egymást vigasztalgatták, segítették. Az emberek – minden egyházból – felajánlásokat tettek, és igyekeznek azóta is rendbe tenni a lakhatatlanná vált kollégium volt lakóinak sorsát.

Mondhatom tehát: idén volt a legszívmelengetőbb és a legmegrázóbb imahetünk. És egy kicsit most életszagúnak érzem az egész ökumenét. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 5–6. számában jelent meg 2019. február 10-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!