Szóval, az ökumenikus lelkületben igyekszem egész évben benne élni – vannak, akikkel jókat imádkozunk együtt, és számíthatunk egymásra. Az imahéttől azonban néhányszor már a hideg futkosott a hátamon. Szó szerint, mert januárban a templomokban általában nem a legkellemesebb a hőmérséklet. Ilyenkor jön a helyszín gazdájának kedves mondata: „De hát van padfűtés!” Nos, ezalól általában van egy kivétel: a kántor helye. Ő a fagyos márványon pihenteti lábait, alatta mindenféle párna, amelyek lassan átveszik a rajtuk ülőnek a hőmérsékletét, miközben ő a kottáig se lát el a száján kidőlő párától. Igen, ez vagyok én.

Aztán az ünnepélyes hangulat, hogy lám, most mi együtt mennyire meg tudtuk tölteni a templomot, időnként olyan elragadtatásba röppent embereket, hogy magam is alig hiszem el, amit hallok. Mivel papné vagyok, a hétköznapi – normális – arcukat is ismerem a prédikátoroknak, ezért is kerekedik ki a szemem, amikor Elemér lelkipásztor testvér a következő szavakkal köszönti az imahét résztvevőit: „Szeretettel, kedves egybeszerkesztett dédelgetések elegyével emelem fel kezemet mennyek serege mellett! Szenvedelmem lengje be e szent helyet, melyet ez egybeterelt felekezetek leheltek be!”

Ekkor előlép Baraboncia atya, aki pár perce még a saját készítésű disznótorossal kínált meg bennünket, és éneklő fejhangon mond prédikációt. Mintegy húsz percig bír ugyanazon a hangmagasságon recitálni. Teljesítménye lenyűgöz. Annyira, hogy a szövegre nem is emlékszem.

Aztán egy fiatal pásztor testvér lép a színre. Az ő dolga a záróimádság elmondása lenne. Ám ehelyett közel húsz percig magyarázza, hogy az előtte szóló hogyan értette az evangélium fényében a mondanivalóját. De az óra ketyeg, várja őket a következő helyszín. Csúszós is az út, havazik, ónos eső hull. Egy huszárvágással tehát mégiscsak lecsapja valaki az áment, hogy aztán az autóban igazán nagy békében és egyetértésben imádkozzanak majd a gyülekezetek vezetői az ép bőrrel való megérkezésért. A hívek pedig – katolikus, református, evangélikus, baptista, metodista és pünkösdista – mind egymást támogatva és biztatva döcögnek hazafelé. Az idősebbeket karolják a fiatalabbak, az egyfelé lakók kellemesen elcsevegnek. Mindenki hazaér békességben, a szívünkben igazi hála van. Ez szokott lenni általában.

Az idei év azonban több meglepetéssel is szolgált. Először is a kisfiunk már az imahét első napján belázasodott, tehát kántor nélkül indult a program. Hétfő délelőtt telefonált a katolikus pap, hogy megfázott, kimentését kéri. Kedd hajnalban az evangélikus lelkész láza elérte a harminckilenc fokot, rázta a hideg, és izzadt, mint a ló. Reggel azonban derengő félálmából a telefon csörgése ébresztette: „Sajnos lebetegedtem, ma nem tudok részt venni az alkalmon. Kúrálgatom magam. Ugye megoldjátok nélkülem?” – recsegte a református kolléga, és mielőtt választ kaphatott volna, megkönnyebbülten le is tette a kagylót.

Lázas készülődéssel telt tehát a délelőtt. Az asszony morgott, hogy nem kellene ebben az állapotban elhagyni az ágyat, a gyerek nyöszörgött, a beteg szilárd elhatározással és ingatag lábakkal elindult alkalmat tartani a keresztény egységért. Egészen az imádságig sikerült megállnia a lábán, akkor elterült, mint a Nagy-Alföld, majd némi sikongás, locsolgatás meg pofozgatás után éledt fel. A harmadik napra tehát ő is lemondta az alkalmat. Így az előző két nap lábadozó kolléga mondta el meglehetősen forró imáját és lángoló prédikációját.

A következő napokat már csak messziről követtük.

Időközben kihalófélben lévő nagylányaink is hazajöttek náthásan, lázasan, leverten. Hála Istennek, mert néhány órával később tűz ütött ki a budapesti református teológia kollégiumában, ahol az egyikük is lakik. Így csak a távolból imádkoztunk, és keresgéltük felekezeti hovatartozásuktól függetlenül szeretett lakótársaikat és barátaikat. A szállás nélkül maradt diáktársak egymást vigasztalgatták, segítették. Az emberek – minden egyházból – felajánlásokat tettek, és igyekeznek azóta is rendbe tenni a lakhatatlanná vált kollégium volt lakóinak sorsát.

Mondhatom tehát: idén volt a legszívmelengetőbb és a legmegrázóbb imahetünk. És egy kicsit most életszagúnak érzem az egész ökumenét. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 5–6. számában jelent meg 2019. február 10-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.