Zászkaliczky Zsuzsanna: Az örök szeretet ismerője

Születésnapot ünneplünk. A világban élők, ahogy az evangélikus egyház tagjai is, előszeretettel ünnepelnek születésnapokat. Annak emlékét, hogy valamikor – lehetőleg kerek esztendőkkel ezelőtt  – az Úr idehelyezett valakit. Vagy egy közösség megépített, megalapított, megalkotott valamit. Születésnapokat ünneplünk, s ez nemcsak örömre, derűre ad okot, hanem számvetésre és hálaadásra is. Ünnepelhet egy ország, egy nemzet, köszönti a nagypapát a család, szabadulásért ad hálát a zsoltáros. Ünnepelhetünk jól – és rosszul is! Én is egy születésnapról érkeztem, hetvenötödikről erre, a nyolcvanötödikre.

S most itt egy ünnepelt köszönti a másik ünnepeltet – észrevétlenül vagy nagyon is észrevehetően számadásra hív és hálaadásra szólít. Alig múlt pár hónapja ugyanis, hogy az itt kiállító művész pályafutásának 30. születésnapját köszönthettük – nyomdaillatú, friss kötettel, egy barátságos belvárosi galériában.

Mert ha nem mondtam volna még (ha nem vették volna észre): ma egy művész képei között vagyunk együtt. Olescher Tamás különös művész, idézzük Novotny Tihamért a múltjáról: „festő-, multimédia-, video- és performerművész a kulturális és műfaji határokat rendre áthágó, majd a katolikus hit – manapság egyre gyakrabban úgy tűnik – „utópiaszigetére” átköltöző, igen sokrétű, áldásos tevékenységének jeleit körülbelül harminc éve küldözgeti-sugározza innen, a legújabb kori neo- és transzavantgárdnak, később posztmodernnek, sőt újtradicionalistának (is) nevezett művészeti ágak, médiumok és műnemek egyvelegének szertágazó szcénájából.”

Olescher Tamás majd mindent megpróbált, majd mindenben játszott; élt változatos eszközökkel, vagy volt ő maga is eszköz, mielőtt valami – nem nyilvánosan, de nyíltan felvállalt – üzenetet kapott volna. Üzenetet? Iránymutatást? Vezetést? Vagy csak épp idő előtt bírta volna összegzésre és számvetésre Valaki? (Valaki – mondom nagy V-vel – nem tudom, ez hallatszott-e.) A „születésnapi” kötetben művészeti írók, művészettörténészek találgatnak: mi lelte, lelhette, hogy ide jutott: ide föl – gondoljuk mi. Szépségesen tiszta kötetében egyik méltatója vélhető ars poeticájaként idézi Somogyi Antal megjegyzését (1933): „az ember úgy van alkotva, hogy csak akkor emelkedhetik fel, ha nálánál magasabbnak hódol. A legnagyobb felemelkedés pedig az imádás, mert az imádásban az ember Istennel teremt kapcsolatot, s élete az örök élet erejével telik el. Azért az emberi közösség is csak akkor igazán erős, ha az Isten iránt való hódolat fogja össze.”

Gondolom, mindnyájan találkoztunk már a Biblia pauperum fogalmával. „Szegények Bibliája”: a csóróké, akiknek nem futotta tanulásra, az egyszerűeké, akik olvasni sem tudtak, a lelki szegényeké, akik szájtátva álltak meg dúsan festett középkori templomokban… A valódi „Szegények Bibliája” azonban ennél jóval többet jelent. Szövegek és képek olyan együttesét, amelyeket nemcsak esztétikai-vizuális, de teológiai egység is jellemez. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Olescher Tamás ezekkel a meggyőződésem szerint ihletett, vezetett művekkel mély teológiai üzeneteket is közvetít.

A műfajok – oltár, tekercs, liturgia, példabeszéd – megannyi szakrális tartalmat hordozó, fennkölt, Isten dolgairól szólható médium. Ezek a hatalmassá feszülő – evangélikus körökben jól ismert a műfaj – igés lapok azonban nem elsősorban az éppen megszólított életszakaszának aktuális problémáira keresik a Biblia felütésével a választ, hanem sokkal mélyebbről üzennek. És sokkal nagyobb összefüggésekről.

Egy áldott, ferences lelkületű, hitét mélyen megélő ember – akár ne is beszéljünk művészről! – bátorító, minden időben aktuális üzenete ez a kiállítás. Könyvét is AZ IGAZSÁGNAK ÉS A SZERETETNEK ajánlotta. De Olescher nem humanista értelemben beszél igazságról és szeretetről. Nem erkölcsről akar szólni, hanem egyenesen az üdvösségről. Nem igazságról és szeretetről, hanem az igazságról és a szeretetről szól. Ha fölfelé tekintünk: az igazságról, ami a szeretet, és a szeretetről, ami az igazság.

Hogyan teszi, teheti ezt a 21. században? Mi maradt? Mi van a posztmodern után? Mi „a művészet – teremtés” kassáki állítás jelene és jövője? Hogyan tud megszólalni és milyen nyelven az, aki tudja, hiszi, hogy amiről, Akiről beszélni akar, nos Róla a Megtestesült már mindent elmondott, amit tudhatunk. Hogyan akarhat láttatni az, aki – kétszeresen is – tudván tudja azt a határt, amit a tükör által homályosan látás jelent.

Olescher megtalálta az eszközöket. „Festészetében, az úgynevezett posztmodern után, a (képi) világ ismét jelentéssel, értelemmel telítése történik, az érzéki és spirituális mezők, mindezek együttműködése révén, háromféle hagyományra támaszkodva. A magas művészetre, a spirituális képiségre és a világnak a paraszti kultúrában megőrzött kozmikus szemléletére, ezek egymással való ötvözése, azonosítása útján.” (Keserű Katalin) A képeken, oltárokon végtelenül leegyszerűsített, olykor asztráltest-szerű finom sablon-alakok, figurák derengenek: gyertya, angyal, harang, templom. Nem egy bizonyos gyertya vagy egy konkrét, a művészettörténet által jegyzett templom, hanem mindenek ideája: amely őrzi a minden gyertyák és minden templomok közösségi üzenetét. A feltámadott – és velünk élő – Úr sziluettje nem a kételkedő – Kelenföldön vagyunk! – hanem a biztos hitű Tamástól való. Tiszta, erős színű koszorúi, csokrai egyszerre a posztimpresszionizmus dekorativitásra törekvő képi világát, másrészt a paraszti hímzések tobzódó gazdagságát idézik. Amellett, hogy a Hortenziákban rácsodálkozik a teremtés pompájára és gazdagságára, a „kép a képben” kicsinyítve ismétlő vagy kiemelve összefoglaló gesztusa a nagymama kertjéből szimbolikus szférába emeli a virágokat. S erre „rá is erősít” a kép sarkaiban elhelyezett – jelentéktelennek látszó – imádkozó kezekkel. „SDG – Soli Deo Gloria”, írta Johann Sebastian Bach minden műve kéziratára. „Szüntelen hálát adjatok” – veszi komolyan az intést a festő.

A vér vöröse és a tisztaság fehére a festőpalettán rózsaszínné lesz – ezt a rózsaszínt találta meg a mennyország árnyalatául. Innen a rózsaszín keret megannyi képén, amelyek evangéliumi üzenetet hordoznak.

Rózsaszín szegély, örökkék ég, hatalmasnak tetsző, a kereteket feszegető, erős fényű láng… A kicsiny triptichon kinyílik, s bent felragyog az első pünkösd fénye. Az – akár hazai – pipacsos mezőn vakítón fehérek az első gyülekezet aranyfényekkel elárasztott tagjai s a galamb. A narratíva, az üzenet azonban több is, más is: pünkösdi népéneket idézve nemcsak az első pünkösdről beszél, de Szentlélekért – új pünkösdért – könyörög. Magáért, értünk.

A példabeszéd-táblák – itt megkockáztathatom – nagyon is protestáns szellemű alkotások. Képes oldalukon megjelennek a már ismerős formák: leegyszerűsített, visszafogott, szűkszavúságra törekvő, pusztán a lényeget felidéző elemek: kereszt, Jézus fehér alakja, dicsfények, s a mennyei Jeruzsálemre utaló arany négyszög. (S hogy biztosan tudjuk, ki szólít: hemzsegnek körülöttük áttetsző sokaságban a „mennyek állatai”, angyalok.) Bal felükön pedig egyszerű, szépen formált kézírással szavak, mondatok. Bibliai vagy liturgikus szövegrészletek. A helyzet ugyanis változott: a szó (Luthernél Wort, ige) előtérbe került, a hit ugyanis hallásból van, Isten helyesen felfogott szavából ered – írja több helyütt. A kép „csak” jel: a szent tartalomnak a közvetítésére. A reformáció évtizedeiben megtörtént ugyanis, ami korábban elképzelhetetlen lett volna: megfestett vagy vésett szöveg-táblák kerültek oltárképek helyére. Festő nem kerülhet alázatosabb helyzetbe, nem hajthatja magát mélyebbre: festményt álmodik, melyen vállalja, hogy a képi tartalom akár háttérbe szorulhat. Mert tudja, nem a forma a fontos, hanem a tartalom, nem az időleges, hanem az örök, nem a kép a lényeg, hanem az üzenet, az örömhír. (Arány – aránytalanság alcímet viselő Karácsonya mindezeken túl őriz valamit a festő akcionista, társadalomkritikus szemléletéből is.)

Egy recenzense Molnár Sándort idézi Olescherrel kapcsolatban: „Akiben művészet van, az a létezés egészét, a fény ragyogását, robbanását, sugárzását, az ürességet, isten csendjét, a misztériumot, a feltámadást, az öröklét üdvösségét éli, a halhatatlant.” (2013) Olescherben van művészet – s ez most nem a vászonról és az ecsetről szól, vagy a vonalakról és a kompozícióról. Mert ez a fény nem – vagy nem csak – a vásznon ragyog, hanem a küldetéstudatban, a szívben, a lélekben. Hit, remény, szeretet c. összegző művén kívül a természetes, magától értődő egyértelműséggel sorakozó, redukált jelképek, bévül a mennyei Jeruzsálem képei. Így szólhat valaki a színről színre látás végtelen pillanatáról! Kívül a hit keresztje, a remény gyertyalángja és a – földi – szeretet vérvörös szíve. Bent pedig „megmarad a szeretet” – a föld elmúlik, a hit tudássá, a remény bizonyossággá lesz, de a szeretet, mely isteni valóság, az örök élet hordozója, megmarad. A pünkösdi csoda beteljesedése ez: a sok hívő végleg egy szívvé, egy lélekké lesz. Festőnk pedig ötszáz éves énekszerzőkkel, népi imádságmondókkal együtt hiszi, amikor majd eljön az óra – a felmagasztalás órája, a kegyelem órája, a szeretet végtelen órája – a Gazda így szól hozzá: Tamás, hű szolgám, sokon voltál hű, még többet bízok rád ezután, menj be Urad örömébe…

„Mennyi mindent ismer Olescher Tamás Isten örök szeretetének titkaiból!” – írja néhai Dóka Zoltán, hévízgyörki lelkész. „Létünk végső dimenziója, végső összefüggése tehát nem a halál, nem a semmi, hanem az örökkévaló Isten. Hol vagyunk, Istenben vagyunk! Ezt mondja nekem […] egész szimbólumrendszere, harmonikus formái, üde, ragyogó színei is. […] Sehol nincs nála szkeptikus bizonytalanság, tépelődő reménytelenség. Úgy szól hozzánk, mint az angyal a betlehemi éjszakában: Ne féljetek, mert íme, nagy örömet hirdetek nektek!”

Amit tud, természetes, fényes hittel hirdeti: a golgotai kereszt – eget a földdel összekötő – csodáját, a pünkösd megannyi ajándékát. Rajta – s hitvalló, teológus képein – keresztül Azzal is találkozhatunk, akit művész létére ő is csak tükör által, homályosan láthat, de töretlenül, meg nem alkuvón, szemérmes-fennhangon hirdet. Sétáljunk be képein át az evangéliumba!