– Művei bibliai témájúak és ihletésűek. Ritka, hogy egy alkotó hitvallásokat készít. Hogyan indult a pályája, miképpen jutott el idáig?

– A közelmúltban jelent meg a könyvem (Sommaire címmel – a szerk.), amelyben az elmúlt harminc évemet foglalom össze. Művészeti életpályám azonban valamivel korábban kezdődött: az 1980-as években, családommal, Németországban egy kis lakásban laktunk, az anyagi lehetőségeim meglehetősen korlátozottak voltak. Bálint Endrétől tanultam: „Ha nincs semmilyen lehetőséged alkotni, egy újságot akkor is találsz, rajzolni tudsz, ezekkel az eszközökkel tudsz kollázst készíteni”. Így először a kollázsokon keresztül éltem meg az alkotás örömét. Később a frankfurti környezetben, ahol éltem miközben a helyemet kerestem, azt vettem észre, hogy az összes művész, különböző rész-irányokba megy bele, nincsenek teljes színvilággal dolgozó alkotók. Magam viszont – úgy éreztem – rátaláltam egy olyan hangra, amely szembe ment a provokatív és harsány stílussal, irányzatokkal.
Ezt felismerve eljutottam oda, hogy immár egy teljes, szivárvány-színvilágot tartalmazó palettával dolgoztam – a színekhez és a felhasznált formákhoz mindig mély gondolat, jelentés társult. Ekkor már a pici kollázstól a nagy tekercsképig igen sokféle alkotást hoztam létre és elkezdtem színpadi műveket is létrehozni. Az 1990-es években a festészetemben egyre inkább a harmóniát kezdtem el keresni: az „Alfától Ómegáig” sorozatom alapmotívuma a természet-kereszt, amely a sorozat további képein újra és újra megjelent – ha ezt a motívumot, nem imádságként fogtam volna fel, hamar gépiessé és unalmassá vált volna ezen művek megalkotása. A transzcendens a „Teremtés” sorozatban érett harmonikus, rendezett egésszé: a teremtés hét napját festettem meg más és más festészeti stílusban a középpontból kiinduló geometrikus rend szerint.

– Hogyan látja: a kortárs alkotásokban mennyire kap hangsúlyt a jóra törekvés?

– Jelenleg még a „Virágozzék minden virág” korszakát éljük. Mindezt a mai, szekularizált világban sajnos a művészet is tükrözi. Miközben a művek többsége anyagelvűvé vált, én úgy érzem, ez kevés egy valódi műalkotás megszületéséhez.

– Mit jelent valójában az a szó, hogy műalkotás?

– Beke László nagyon sok megközelítést sorol fel egy tanulmányában, amelyek közül számosat sajátomnak érzek: legfontosabbként azt emelném ki, hogy egy alkotás sohasem lehet öncélú - esztétikumában és tartalmában is felemelőnek kell ahhoz lennie, hogy ténylegesen adhasson valamit nézőinek. Aztán, hogy mind az alkotó, mind a befogadó milyen mélyen hatol bele a tartalmi rétegekbe, az már egy külön kérdés.

– Az alkotásaiban megjelenő markáns bibliai témákat hogyan fogadta, fogadja a közönség?

– Nyílt konfrontációval eddig nagyon ritkán találkoztam - akinek nem tetszik a téma, általában nem mond semmit. Ettől függetlenül a vélemények megoszlanak, nem mindenki tudja magáévá tenni ezt az irányt. Ugyanakkor egyre jobban érezhető a folyamat, miszerint egyre több kortárs művész – más és más színvonalon - szakrális témát dolgoz fel. Szerencsére erre egyre több múzeum és kiállítótér is nyitott.

– A gyülekezeti közösségében mennyire ismert a művészete?

– Az igazság az, hogy művészeti körökben hamarabb ismertté vált, mint a gyülekezetben. Viszont a mai befogadó közeg szerencsére (már) nem rekeszti ki azokat, akik ebbe az irányba indulnak alkotásaikkal. A gyülekezetben tudják, hogy festő vagyok, viszont szélesebb körű eszmecsere erről a témáról még nem folyt.

– 1997-ben és idén is önálló kiállítása nyílt a Kelenföldi Evangélikus Egyházközség gyülekezeti termében. Milyen kapcsolat fűzi ide?

– Ha az őseimet nézzük, apám felmenői brassói szászok, evangélikusok, azonban édesapám katolizált, így én is katolikusként nőttem fel. Budapesten a ciszterci templomba jártam, ahol egy kiváló szellemi közegbe kerültem, több kiállításom is megvalósult itt. A katolikus-evangélikus párhuzamosság ugyanakkor már hosszú ideje megtalálható az életemben: feleségem evangélikus. Szülőfalujában, Hévízgyörkön, a lelkész, Dóka Zoltán 1956 óta szolgált, miközben a zürichi egyetem díszdoktorává fogadta. Személyisége igen nagy hatással volt mindenkire, ő keresztelte meg mindhárom gyermekünket is. Más ponton is létrejött a kapcsolódás: Hévízgyörkön található egy nagyon szép, Árpád-kori műemlék templom, ahol az egyik kiállításom is helyt kaphatott. Erre sajnos Dóka Zoltán nem tudott eljönni, amikor azonban később megtudta, hogy Kelenföldi gyülekezetben lesz kiállításom (1997-ben – a szerk), akkor írt erre az alkalomra egy szép elmélkedést munkáimról. Budapestre költözésünk óta feleségem Kelenföldre jár templomba, így vele és a gyermekeimmel én is gyakran jártam ebbe a közösségbe. Mostani kiállításomat pedig Zászkaliczky Zsuzsanna, az Evangélikus Országos Múzeum művészettörténésze nyitotta meg. Vele még egy rendezvénysorozat kapcsán ismerkedtem össze, mára kapcsolatunk olyannyira megerősödött, hogy a könyvem bemutatójára munkásságomról ő írt egy összegzést.

– Mennyi ideje van az alkotásra?

– A sok apró, mindennapi teendő nemcsak felszabdalja az ember életét, hanem a koncentrálást is megnehezíti. Régebben nyaranta Hévízgyörkre mentem, ahol elvonulva tudtam alkotni. Az elmúlt években viszont a nyári időszakok is mindig nyújtottak kihívásokat, így sajnos kevesebb időm maradt erre a tevékenységre. Az utóbbi időben elsősorban egy-egy tematikus kiállításra készülve festek. Mikor elvállaltam a Vízivárosi Galéria vezetését, akkor még színházi pályán is mozogtam és emellett festettem. A színházi rendezés – ahol a népi kultúrát is beemeltük és meghatározó eleme volt a vallásos ihletettség – 2002-ig tartott. Nemrég összefutottam Berecz Andrással, aki az előadások rendszeres közreműködője volt, említette, hogy feleségével együtt mennyire hiányolják ezt az egyedülálló kezdeményezést. Számomra is nagyon fontos volt, hiszen az extrovertált, színházi és az introvertált, festői énem egymás mellett élhetett.

– Hogy fogalmazná meg a művészeti ars poeticáját?

– Egyfajta szintézisre, harmóniára törekvés. Ugyanakkor az alkotás általi útmutatást is fontosnak érzem. Nap, mint nap újabb kincseket kapok Istentől. Kötelességem ezeket továbbadni.

A Vízivárosi Galériában 2014. január 30-ig az evangélikus Schéner Mihály (1923-2009) Kossuth-díjas festőművész emlékkiállítása tekinthető meg.