Nekik örültünk azért, ezt meg is beszéltük Zita barátnőmmel, a katolikus hitoktatóval, csak valahogy minden évben volt közöttük egy-két olyan nehéz eset, aki miatt egész jól el tudtunk együtt sóhajtozgatni a szünetben a padon ülve.

Az enyéim között Ármin volt az aktuális „vadmalac”. Szegényről egyre gyakrabban az ármány szó jutott eszembe, meg az, hogy tavaly még nem járt ide, és az előző hitoktatója most biztosan széttárja a karját megkönnyebbülve: „Az Úr adta, az Úr elvette, áldott legyen az Úr neve!”

Kicsit nevetgéltünk, meg sajnálgattuk magunkat, aztán Zita is színt vallott. Nála Auróra az idei extrém. „Aurórának a hajnalt nevezték; / S azt a hajót is létünk reggelén…” – idéztük gyerekkorunk sokat hallott versrészletét, és megint nevettünk és sóhajtoztunk egy sort.

És akkor becsapódott a labda. Éppen az arcomba. A szemüvegem beláthatatlan távolságra repült, az arcom sajgott és égett, az orrom helyén egy zsibbadt krumpli maradt a telitalálat után. A fájdalomtól könnyes lett a szemem, alig láttam a megszeppent kölyköt, aki mellém térdelt rémült képpel:

–  Jól tetszik lenni?

–  Ööö, semmi baj – nyeldestem a számban összegyűlt vért. – Ez baleset volt. Nyugodj meg. Majd rendbe jövök – nyögtem ki minden erőmet összeszedve.

A gyerek a hátam simogatta, és azt mondogatta: „Nem akartam, nem akartam.”

Végre becsengettek. Zita felállt.

–  Most megismerkedtél Aurórával – veregetett vállon. – Na, gyerünk. Várnak a gyerekek.

Mivel konkrétan beszélni is fájt, összevontuk a két csoportot, és míg én hideg vizes zsebkendőt szorítottam szépen dagadó képemre, Zita próbált rendet tartani és tanítani. Ármint néztem, ahogy összehúzott szemmel figyel, és még a ceruza is megáll a kezében, amellyel a padtársát olyan következetesen szurkálni szokta nálam.

Az óra vége felé már egész jól összeszedtem magam. Elővettem a gitárt, és énekeltünk egy kicsit. Auróra még mindig zavarban volt, ha rám nézett, de így is hallottam, milyen szép, csengő hangja van.

A szünetben Zitával kettesben pakolgattuk a holminkat, hangoltuk az agyunkat a következő csoportra.

–  Te, nekem eszembe jutott valami – kezdett bele kolléganőm tétován.

Elmosolyodtam, mert gyakran gondolunk ugyanarra. Bólintottam, hogy folytassa, de csak elpirult.

–  Itt hagynám neked Ármint pár órára – mondtam ki tehát én.

–  Auróra meg a tiéd. Elénekelgetnétek együtt. Talán békésebb volna a kapcsolatotok, mivel az első arculcsapáson már túl is vagytok – vágott hátba Zita.

–  Próbáljuk meg így – egyeztünk ki.

–  És papíron majd májusban… – tette hozzá gyorsan, nehogy valami szabályt szegjünk.

–  Jó, addig papíron Ármin az én naplómban jegyződik, Auróra meg nálad. Nem aggódtam egyébként – böktem oldalba én is.

Nevetve ültünk a padon. A gyerekek meg néztek bennünket, mígnem az egyikük megkérdezte:

–  Ti testvérek vagytok? Úgy hasonlíttok egymásra! Mi meg egymásra néztünk, és egyszerre vágtuk rá:

–  Igen!

+

Auróra idén negyedik éve jár evangélikus hittanra, Ármin pedig otthonra talált a katolikus közösségben. Meglátásaik és jelenlétük mindkét helyen áldást hozott. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 1-2. számában jelent meg, 2018. január 14-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.