Vannak is kereszténydemokrata pártok egész Európában, egyes magyarországi pártok hivatalos logójában pedig még a kereszt is szerepel. Ugyanakkor azonban a „keresztény politika” eszménye egyes hívő embereket kényelmetlen érzéssel tölt el. A kereszténységnek, mondják, a politika felett kell állnia. Az egyház – jóllehet a világban van – nem a világból való, és az igazság, melyről beszél, meghaladja a politika szintjét, mivel az emberi lélek legmélyebb vágyait szólítja meg. A keresztény politikai cselekvés azt a veszélyt hordozza magában, hogy az evangélium igazságait összekeveri a politika viszonylagos világi ügyeivel. A politika kérdéseire ritkán van egyértelmű válasz. Mikor a keresztények azt állítják, hogy tudják a választ ezekre a kérdésekre, hamis véglegességet tulajdonítanak mulandó dolgoknak, és azt a képzetet keltik, mintha az ember Isten előtti helyzete politikai vitáktól függene. Amennyiben ez történik, az egyház többé nem a világhoz szól, hanem a világ részévé válik, és pusztán az egyik lehetséges programot képviseli a politikai játszmában.

A keresztények mindenkori feladata tehát, hogy megtalálják a politikai cselekvés megfelelő formáját. Tartózkodniuk kell attól, hogy a viszonylagos politikai követeléseknek abszolút értéket tulajdonítsanak, ugyanakkor közömbössé sem válhatnak a politikával szemben. A dilemmának nincs kizárólagos megoldása; a keresztényeknek szüntelenül azon kell fáradozniuk, hogy olyan megoldásokat találjanak, melyek az adott korban és az adott helyen a legmegfelelőbbek. Mikor így tesznek, bizonyára társadalmuk sajátos természetére is odafigyelnek, de szemük előtt lebegnek a múlt nagy hitvallói is, akik életükkel mutattak példát a hívő keresztény ember politikai elkötelezettségére. E tekintetben a magyarok szerencsésnek mondhatják magukat, hiszen oly nagy hitvallójuk volt a közelmúltban, mint Ordass Lajos püspök. Ordass püspök politikai cselekedeteit a hűség eszménye jellemezte, kimagasló hűsége pedig a hiteles keresztény politikai tanúságtételre tanít bennünket.

1945-ös evangélikus püspöki beiktatása után Ordass erőteljesen védelmezte egyházát a kommunisták befurakodásával szemben, amiért azután börtönbe zárták, és hivatalából is elmozdították. Jóllehet Ordasst a maga korában politikai „reakciósként” mutatták be, aki Magyarország tekintélyelvű horthysta múltját kívánja visszahozni, valójában kizárólag az egyház szolgálata foglalkoztatta. Cselekedeteinek voltak politikai dimenziói is, de mindig csak mint az egyház iránti elköteleződésének elkerülhetetlen következménye. Ordass véletlenül lett része a politikának, mivel abban a világban, amelyben élt, az evangélium megvallása egyben politikai esemény volt.

Mint másutt bemutattam, Ordass erkölcsi meggyőződése püspöki feladatai iránti rendíthetetlen odaadásából táplálkozott (Baer 2006, 77). Ordass minden politikai tettében arra törekedett, hogy hűséges legyen az egyházhoz. Azért nem volt hajlandó elfogadni az egyházi iskolák államosítását, mert ezzel az egyház gyülekezeteit és püspöki feladatait árulta volna el. Mikor megfenyegették, nem volt hajlandó lemondani püspöki hivataláról, mert ez azt jelentette volna, hogy a veszély láttán megfutamodik tisztsége elől, és elárulja lelkipásztori feladatait. Ordass úgy gondolta, hogy püspökként kötelessége megvédenie az egyházat és a szolgálatát. Hűtlenséget követett volna el, ha megalkuszik ezzel a kötelességével, és esetleg még a személyes szenvedés elől is elmenekül.

A hűség a maga természete szerint leginkább válságos időkben mutatkozik meg. Ha jól mennek a dolgok, akkor könnyű hűségesnek maradni. Ha azonban rosszra fordulnak, kiderül, hogy az ember igaz marad-e. Gondoljunk csak a bibliai Ruthra, aki a jövő minden reményéről lemondott, csak hogy anyósával maradjon. Ruth hűsége nem derült volna ki, ha férje életben marad. Minthogy azonban nem volt férje, a maradás melletti döntése ragyogó fényben áll előttünk. A hűséges ember saját érdekei ellen cselekszik. Nem mozdul, pedig az irány megváltoztatásával könnyebbé tehetné életét.

Nehézség idején sokan hűtlenné válnak, és a kelet-európai szocializmus fennmaradása is jobbára ennek volt köszönhető. Minden politikai rendszer – az önkényuralom is – csak akkor tud fennmaradni, ha biztosítja a lakosság bizonyos fokú egyetértését. Az erőszak és az erőszakkal való fenyegetés önmagában nem elég; más mechanizmusokat is kell találni. A kommunista rendszerek többek között azzal kényszerítették ki az emberek beleegyezését, hogy erkölcsi szempontból nehéz helyzetbe hozták őket; olyan helyzetbe, ahol a személyes előrelépés lehetőségét kellemetlen kompromisszumokhoz kötötték. Az emberek csak akkor tudtak előrejutni az életben, ha megalkudtak a rendszerrel, a megalkuvással pedig a jellemük is megromlott. A megalkuvók kevésbé álltak ellen a rendszernek, mivel nem akarták, hogy bűnrészességük napfényre kerüljön. Továbbá bizalmatlanok és gyanakvók voltak másokkal szemben, így arra sem voltak képesek, hogy a többiekkel összefogva együtt tanúsítsanak ellenállást. A megromlott jellemű nép passzívvá válik, ezért még a zsarnoknak sem kell erőszakot alkalmaznia ahhoz, hogy uralkodjon rajtuk.

Ordass annyira hűséges volt azonban, hogy soha nem árulta el szolgálatát, akkor sem, ha ezzel elkerülhette volna a bajt. Ordass vállalta a szenvedést, de nem vállalta a megalkuvást. Az általa kifejezett politikai álláspontnál jobban csak igaz jelleme veszélyeztette a rendszert. Igaz jelleme is a hitéből táplálkozott. Csak akkor van értelme igaznak maradni dacára a nagy személyes szenvedésnek, ha az ember hisz Isten gondviselésének valóságában. Csak akkor van értelme, ha hisszük, hogy hű szolgáját végül maga Isten fogja igazolni. Ordass hihetetlen hűsége ezért hitének nagyságát tanúsítja, és jogosan tekinthetjük hitvallónak.

Ordass hűsége olyan volt, hogy paradox módon arra kényszerítették, hogy mondjon le az egyház jövőjéért vállalt felelősségéről. Mikor nem volt hajlandó kompromittálni az egyház szolgálatát, Ordass a kommunisták korlátozott védelmet nyújtó ajánlatát is elutasította, és ezzel egyházát is kiszolgáltatta az üldöztetésnek. Az egyház kiszolgáltatása az üldöztetésnek, különösen a totalitariánus rendszerben, azt jelentette, hogy a megszűnés veszélyének szolgáltatja ki. Ordass csak azért tudta elfogadni ezt a kockázatot, mert hitte, hogy az egyház jövője Isten kezében van. Lemondani az egyház fennmaradásáért való felelősségről maga is hitből fakadó cselekedet volt. Jézus azt ígéri tanítványainak, hogy „én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig.” Hinni ennek az igének azt jelenti, hogy hisszük, hogy az egyház emberi segítség nélkül is fennmarad. Ábrahámhoz hasonlóan, aki akkor is hitt Isten ígéretében, mikor az fia feláldozását kérte tőle, Ordass bízott abban, hogy Isten gondoskodni fog az egyházról, bárhogy is ármánykodjanak ellene a földi hatalmasságok. Hitt abban, amit a zsoltáros így fogalmaz: „Fölkelnek a föld királyai az Úr ellen, de a mennyekben lakó kineveti őket, az Úr kigúnyolja őket.” (Zsolt 2,4).

Mikor kész volt lemondani az egyház jövőjéért vállalt felelősségéről, Ordass nem úgy cselekedett, mint legtöbb társa a szocializmus idején. Mint mindenki más a társadalomban, az egyházban élő emberek is tettek engedményeket a rendszernek; az egyházban azonban azt mondták, hogy ezekre az engedményekre az egyház megmentése érdekében van szükség. Mivel a kommunisták el akarták pusztítani a vallást – érveltek –, az egyházban élő embereknek ki kellett találniuk, miként tudnák menteni a menthetőt. Meg kellett alkudniuk a rendszerrel. A megalkuvás természetesen kellemetlen volt, de az egyház fennmaradása is csak így volt biztosítható.

Aki azonban így gondolkodik, értetlenül áll Ordass püspök tanúságtétele előtt. Ordass arra tanít minket, hogy a hűség előbbre való a hatékonyságnál. Mivel az egyház Krisztusé, Krisztus teste, a tagoknak sem stratégiai mesterkedésekkel és okos kompromisszumokkal kell megvédeniük a testet. Nem az a feladatuk, hogy biztosítsák, hogy a kereszten egyszer már megtört test valahogyan fennmaradjon, hanem az, hogy hűségesek maradjanak a főhöz. Nem azt akarjuk mondani ezzel, hogy a pragmatikus mérlegelésnek és a világi bölcsességnek ne lenne helye az egyházban, csak azt, hogy a pragmatikus gondolkodás alá van rendelve a tanítványságra szóló meghívásnak. Krisztus követői azzal tudják a legjobban szolgálni Őt, ha szavaikkal és cselekedeteikkel az Ő igazságáról tesznek tanúságot. Ezek a hitből fakadó cselekedetek – a hit ereje révén – a legokosabb kompromisszumnál is jobban erősítik és óvják az egyházat.

Ha azonban a hűség fontosabb a hatékonyságnál az egyházon belül, akkor ugyanezt a fontossági sorrendet kell követni akkor is, mikor az egyház kilép a világba. A keresztények elsődleges feladata a világban, hogy tanúságot tegyenek az igazságról. Az igazságról szóló tanúságtétel természetesen azt is jelenti, hogy kiállunk mellette, ezért a keresztényeknek olykor állást kell foglalniuk a mindennapok vitás kérdéseiben. A keresztények továbbá ellenállást tanúsíthatnak, és kell is tanúsítaniuk, minden olyan politikai renddel szemben, amely a hit elleni agresszióként értelmezhető, amint azt annak idején Dietrich Bonhoeffer hangsúlyozta (Bonhoeffer 1995, 355). Ez a fajta politikai kötelezettség azonban alkalmi jellegű. A pillanatnak szól, a pillanatra reagál, nem pedig átfogó programként jelentkezik.

Átfogó „keresztény” politikai programmal jelentkezni azt jelenti, hogy közvetlenül a politikai küzdelem részévé válunk, vagy ami még rosszabb, az egyházat a világ szintjére redukáljuk. A politika az egymással versengő érdekek követeléseinek és viszontköveteléseinek játszmája, ahol mindenki a hatalom gyakorlásával próbálja előmozdítani ügyét. Valamely politikai programot megvalósítani azt jelenti, hogy érdekeinket mások érdekeinek kárára próbáljuk érvényesíteni a hatalom megszerzésével és gyakorlásával. Sőt, a hatalmat is csak akkor tudjuk megszerezni, ha alkut kötünk a hatalommal, ha pedig már megszereztük, az ellentétes hatalmakkal is alkut kell kötnünk. Ezt azt jelenti, hogy mikor valamely politikai program keretében kereszténynek gondolt érdekeket képviselünk, a kereszténységet a politika részévé tesszük. A politikai kereszténység eltorzítja és elhomályosítja a kereszténység mondanivalóját, és elidegeníti a társadalom azon tagjait, akik azzal azonosítják a mondanivalót, akitől hallják.

A politika a maga természete szerint a világhoz tartozik, az egyház pedig – jóllehet a világban van – nem a világból való. Az egyháznak, melyet az az Ige hívott létre, melyet a világ nem ismer, az a feladata, hogy hűséges tanúságtételével valóságossá tegye az Igét a világban. A tanúságtétel azonban nem azonos a politizálással. És a világot sem a politika menti meg. Az az egyház fogja legyőzni a világot az Ige erejével, amely a hitvallókban mutatkozik meg. „Igen, hamarosan eljövök,” mondja az Úr. Minden igaz hitvallás az Úr eljövetelét sietteti.

Hivatkozások:

Baer, H. David. 2006. The Struggle of Hungarian Lutherans under Communism. College Station: Texas A&M University Press.

Bonhoeffer, Dietrich. 1955. Ethics. Translated by Neville Horton Smith. Touchstone Edition. New York: Simon & Schuster.