Az evangélikus lelkészi hivatalban, a tőle már jól megszokott kedvességgel fogadott minket Ördög Endre igazgató lelkész. Nagy a sürgés-forgás, ottjártunkkor az adventi előkészületek kötötték le ideje jelentős részét. Beszélgetésünk egyből a gyermekkorra terelődött, ahogy átnyújtotta a Velencei-tó partján készült fekete-fehér képet.

Budapesten látta meg a napvilágot, ott is nevelkedett. Kései gyerekként érkezett a családba. Szülei pedagógusok, már csak édesapjához, igaz példaképéhez tud hazatérni a szülői házhoz. Pontosabban lakáshoz, hiszen a József Attila lakótelepi lakás jelenti számára a szülői házat.

„Hatalmas szeretetben és fontos értékrendeket megvalósító és nevelő családban nőttem fel. Két jóval idősebb testvérem van. Ha egy mai divatos szóval foglalhatnám össze a gyermekkoromat, akkor azt mondhatnám, hogy nem volt éppen ingerszegény” – kezdte a beszélgetést.

A nem éppen ingerszegény gyermekkor talán visszafogottan jellemzi az igazgató lelkész fiatalkorát. Édesapja, aki a Kodály-módszer főiskolai nagy tanítója, sokat járt spanyol nyelvterületen, így Dél-Amerika különböző egyetemein is oktatott. Ezáltal kis Ördög Endre családjával egy évet tölthetett el Peruban.

Legszívesebben a Velencei-tó partján eltöltött nyarakra emlékszik vissza. A budapesti forgatag után egyfajta felüdülést jelentett számára a természet közelsége. – Nyáron mindig leköltöztünk a család nyaralójába. Az egész nyár azzal telt, hogy a tóparton, a környező hegyekben a szintén ott üdülő gyerekekkel bandáztunk – mesélte.

A gyermeki csínytevések őt sem kerülték el. Vallja, igazi gazemberséget nem követett el soha, de könnyen megtalálták a bocsánatos rosszaságok. „Ferihegy nagy szám volt. Volt olyan, hogy haverokkal felültünk a buszra, és kimentünk repülőket nézni. Mindezt napközi helyett. Megvettük a Malév-menetrendet, és megpattantunk nézelődni. Vagy lebuktunk, vagy nem. Velence és a vízpart pedig mindig kínálták a lehetőségeket. Egyszer kifigyeltünk egy régóta ott várakozó csónakot. Gondoltuk, elkötjük. Állt is benne a víz, tudtuk, hogy valahol lehet egy kis lyuk rajta. Le volt lakatolva, egy hosszú rúddal pedig le volt bökve az iszapba. A rúd szolgált evezőként, akár csak az itáliai Velencében. Mikor beértünk a tó közepére, akkor tudatosult bennünk, hogy nem kis lyukról van szó. Végül elsüllyedt. De volt olyan eset is, amikor gyümölcsre fájt a fogunk. Megkértük édesapámat, hogy készítsen lepkehálót. Az tökéletesen szolgált gyümölcsszedésre is. Meghajlítottuk az egyik felét, abba be tudtuk akasztani a barackot, majd egy rántás, és már a hálóban volt a csemege. Utána szépen visszaigazgattuk, és újra lepkehálóként funkcionált” – emlékezett vissza nevetve gyermekkora pillanataira.

Az interjú itt folytatódik.