– Mit jelent számotokra Várpalota?

T.: – Mindenki várpalotai volt a családomban. Az általános és a középiskolát is ott végeztem. Soha nem jutott eszembe, hogy elköltözzek. Műszaki tárgyakat tanítottam a szakmunkásképzőben és a szakközépiskolában, a gimnáziumban pedig műszaki rajzot. Nagyon jó volt a volt tanáraimmal együtt dolgozni. A katolikus egyház is köt a városhoz. A helyi sportkör elnöke is voltam. Nem is tudnám magam elképzelni máshol, csak Várpalotán.

Zs.: – Számomra az otthont, a barátokat, a testvéreket, a gyülekezetemet jelenti, ahová gyerekkorom óta járok. 

– Minden gyermeketek Várpalotán folytatta a felnőtt életét?

Zs.: – A legidősebb lányunk ügyvéd Várpalotán. A második lányunk is az evangélikus óvodában dolgozik óvónőként. Az ő családjában van két kisgyermek, ők is az evangélikus óvodába járnak. A fiunk eljegyzett egy biharkeresztesi lányt. A legkisebb lányunk pedig Budapesten dolgozik. Jövőre tervezik az esküvőt mindketten. Persze szomorú, hogy nem Várpalotán fognak élni, de el kell tudni engedni őket.

– Hogyan sikerült átadni nekik a számotokra fontos értékeket?

T.: – Az összetartozást és a hitet, amit otthonról hoztunk, azt próbáltuk Zsuzsával – úgy hiszem, nem eredménytelenül – továbbadni a családban. Ez a két legfontosabb kötelék, ami egyensúlyban tartja az embert. 

Zs.: – A hitet, ami a házasságunkban is fontos volt, kezdettől fogva megéltük a gyerekeink előtt. Nem továbbadni akartuk, mert az nem lehet, hanem megismertetni őket Krisztussal. Fontos őket imádságban is Isten elé vinni. 

– Nem okozott gondot, hogy egyikőtök hívő katolikus, a másik hívő evangélikus? Volt-e különbség a hitéletetekben?

Zs.: – Én voltam mindig, aki ragaszkodott ahhoz, hogy a mi felekezetünk az „igazi”. Ezek a viták jók voltak arra, hogy meg tudtuk beszélni és el tudtuk fogadni, hogy a másik máshogy tanulta, és végül kialakult, hogy tiszteletben tartjuk egymás hitéletében azt, ami különbség. Akkor történt fordulat, amikor Piliscsabára kezdtünk járni nyaranta a családos hétre. Az óbudai és a kelenföldi evangélikus gyülekezet, Bálint László és Bálintné Varsányi Vilma szervezésével indult ez az évtizedek óta tartó családos csendeshét. Vilma várpalotai, innen volt a kapcsolat, és együtt mentünk erre a konferenciára. 

– Fontos, hogy lett egy olyan közösség, ahol együtt hallgattátok az igét? Vagy lehet egészen külön hitéletet is élni egy családon, házasságon belül?

T.: – Nálunk ez nem okoz problémát, a kezdeti időszakban sem volt éles ellentét, de külön jártunk a saját felekezetünkhöz. Nekem is fontos a katolikus egyház. Középiskolás koromig ministráltam, a fiunk is kiskora óta oda jár. De örömmel mentünk Piliscsabára, amikor ez a lehetőség adódott, hiszen hívő keresztyének közé mentünk. 

Zs.: – Krisztus az, aki összeköt bennünket, ez nem templomfüggő. A mi életünkben minden nyáron ez a konferencia volt a fix pont. Ehhez igazítottuk a többi programunkat. Most már a lányomék családostul jönnek velünk.

– Milyen módon próbáljátok megélni a hiteteket a környezetetekben vagy a városban?

Zs.: – Amiért annak idején otthagytam egy nagy óvodát, az a lehetőség volt, hogy gyerekeknek hivatalosan is taníthatunk bibliai történeteket. Aztán, ahogy Isten vezetett és formált, egyre fontosabbnak tartottam, hogy másoknak is átadjam a hitet. A jelenlegi szülői generáció hitoktatás nélkül nőtt fel. Felelősségérzet ébredt bennem, hogy tudniuk kell arról, hogy ki Jézus Krisztus, miért halt meg, és hogy nekik is lehet örök életük. Amikor az óvoda a mostani helyére költözött, lehetőség nyílt arra, hogy előadásokat, fórumokat szervezzünk. Ökumenikus alkalmakat tartunk, és a városban is meghirdetjük ezeket, bárki eljöhet.

T.: – Nekem ilyen direkt módon nincs alkalmam hirdetni az evangéliumot, de az ember az életével példázza azt. Tudták rólunk, hogy rendszeresen templomba járunk. Mielőtt összeházasodtunk, az igazgató és a párttitkár megkérdezték tőlem, hogy ugye nem lesz templomban az esküvő. Mondtam, hogy nem egy, hanem két templomban. Később, amikor városi képviselő voltam, hoztak egy határozatot, hogy a Zrínyi iskolát be kell zárni. Ez a város legrégebbi iskolája, négyszáz gyerek járt oda. Eredetileg apácák vezették. Elmentem az érsek úrhoz, novembertől februárig tartottak a tárgyalások és végül az egyház megvette az iskolát. 

– Tehát soha nem volt gond korábbi időkben sem, hogy felvállaljátok a hiteteket?

T.: – Nem, a mai napig sincs, sőt most már ha például meghívnak egy névnapra, akkor nem bort viszek, hanem egy keresztyén témájú könyvet. 

– Mit jelent számodra Jézus Krisztus? Mindenkinek eljön egy személyes pillanat, amikor igazán fontossá válik Ő?

T.: – Nincs előttem, hogy ez mikor történt, de például Piliscsabán mindig egyértelműen szembesültem ezzel a kérdéssel, és mindig megerősödött bennem az az érzés, hogy Krisztushoz tartozom.

– Nálad hogy volt ez?

Zs.: – Nekem a fóti kántorképző volt meghatározó élmény, ahová nyaranta rendszeresen jártunk. Ott Kiss János bácsi egyik esti áhítatán, 12-13 évesen szembesültem azzal, hogy mennyi rosszat követtem el, és Jézus mennyire szeret engem, hogy az életét adta értem. Ott volt velem akkor is Varsányi Vilma, és vele együtt imádkoztunk. Nem tartom jobbnak magamat, magunkat családként, mint bárki mást, de ami mégis jobb vagy több, az az, hogy ha vétünk, vitatkozunk, netán haragszunk is, el tudjuk azt rendezni. Századszor is tudunk bocsánatot kérni, és ezredszer is átéljük, hogy van megbocsátás, és akkor átéljük azt a csodát, hogy Krisztus által van bűnbocsánat.

– Jó, hogy ezt mondod, hiszen nem a tökéletesség a cél, hanem, hogy Krisztus szeretetében bízva mindig fel tudjunk állni. Az óvodás korosztály milyen módon tudja befogadni a Krisztusról szóló üzenetet?

Zs.: – Érzelmileg lehet őket megközelíteni a történeteken keresztül. Átélik és tudják, hogy Jézus mennyi jót, csodákat tett, gyógyított. Semmi rosszat nem tett, mégis megbüntetették, méghozzá úgy, hogy meg is halt, de harmadnapra feltámadt és legyőzte a rosszat, mert Ő az Isten Fia. Hallják, megtanulják, és Isten igéje elvégzi bennük a munkát, ezt viszik magukkal. Bennünk pedig ott a reménység és a hit, hogy az elvetett mag majd megtermi a gyümölcsét. A gyermekszív jó föld. 

T.: – Nagyon meghatározóak azok az élmények, amelyek ebben a korban érik a gyerekeket, és jó, ha ezt később egy egyházi általános iskola, középiskola meg tudja erősíteni. 

– Van-e előttetek esetleg egy ige, ami a szívetekhez szólt?

Zs.: – „Isten országa hasonló a mustármaghoz, amelyet fogott egy ember és elvetett a kertjében, az pedig felnövekedett és fává lett”. Ez a hitünk reménye, az óvodánk reménye, hogy vetjük a magot, és az felnövekszik.

T.: – Én annak idején a vállalkozásomban mindent magam akartam megoldani, és nagyon el voltam keseredve. Akkor elém jött ez az ige, ami az én igém: „Elég neked az én kegyelmem” (2Kor 12,9).

A Híd magazin megrendelhető az evmis@lutheran.hu címen.

p.p1 {margin: 0.0px 0.0px 0.0px 0.0px; text-align: justify; font: 12.0px 'Times New Roman'; color: #000000; -webkit-text-stroke: #000000}
p.p2 {margin: 0.0px 0.0px 0.0px 0.0px; text-align: justify; font: 12.0px 'Times New Roman'; color: #000000; -webkit-text-stroke: #000000; min-height: 15.0px}
p.p3 {margin: 0.0px 0.0px 0.0px 0.0px; text-align: justify; text-indent: 14.2px; font: 12.0px 'Times New Roman'; color: #000000; -webkit-text-stroke: #000000}
span.s1 {font-kerning: none}