– Mikor költözött be az Oltalom Szeretetszolgálat átmeneti otthonába?

– Múlt év májusában kaptam itt lakhatást.

– Előtte hol lakott?

– A hajléktalanok debreceni átmeneti szállójában két évig.

– Mi történt az életével, hogy idősebb korára átmeneti szállók lakója lett?

– 1995-ben édesapám súlyos beteg lett, és akkor én úgy döntöttem, hogy hozzájuk költözöm, hogy ápolni tudjam.

– Otthagyta a férjét vagy talán a gyerekeit is?

– Gyerekek nem születtek és igen, a férjemet otthagytam, mert akkor, abban a helyzetben a szüleimnek volt rám szükségük. Megesett, hogy apámat egy nap kétszer is sugárkezelésre kellett vinnem.

– Hogy tudta ezt megtenni? Akkor már nem volt munkahelye?

– Hogyne lett volna! 14 éves koromtól dolgoztam. Szakképesítésem ugyan nincs, de gyakorlatilag folyamatosan alkalmazásban voltam. Több mint 30 év munkaviszonyom van, és ebből majdnem 22 évig a MEDICOR-ban dolgoztam.

– Ezt akkor adta föl, amikor megbetegedett az édesapja?

– Nem az én döntésem volt. Külföldi befektetőkhöz került a gyár és néhány részleget bezártak. Az enyémet is. Szerencsére akkor még el tudtam helyezkedni egy csecsemőotthonban, majd a Biogál Művelődési Házában lettem takarító. Mindig arra törekedtem, hogy azonnal legyen újabb munkahelyem.

– Végigdolgozott keményen több mint 30 évet, és mi most mégis egy hajléktalanok átmeneti szállásán beszélgetünk. Hogy került ebbe a helyzetbe?

– Édesapám két év súlyos betegség után meghalt. Ketten maradtunk anyámmal.

– A szüleinek saját lakásuk volt?

– Nem, sajnos nem. Édesapám, mint vízvezeték-szerelő, 48 évi munkaviszony után ment nyugdíjba, édesanyám pedig 22 évig házfelügyelő volt, ezt követően nyugdíjazták. Mi a házfelügyelői lakásban laktunk, ahol édesanyám nyugdíjazása után nem maradhattunk. A lakásszövetkezett keresett számunkra egy elfogadható lakást. Anyu végül kapott egy főbérleti lakást, majd ő is súlyos beteg lett, s én gondoztam. Nem lehetett rajta segíteni és rövid időn belül ő is elhunyt. Mielőtt ez megtörtént volna, a gondozásért cserébe a lakás főbérleti jogát rám íratta. Ez egy udvaros lakás volt. Az udvaron másik nyolc családdal osztoztunk. Természetesen volt két nagyon nehezen elviselhető család, amelynek a tagjai a viselkedésükkel és a lakáshasználati szokásaikkal tönkretették a többiek mindennapjait. Gondolhatja, hogy hiába is próbáltam elcserélni. Senki nem volt hajlandó odaköltözni. Az udvar egyik üresen álló lakását feltörte egy anya, akivel még két kamasz gyerek is volt. Természetes, hogy őket a Cívis Ház kilakoltatta. Na, akkor én, a két gyerek miatt befogadtam őket. A végén persze én kerültem – ha nem is az utcára –, de átmeneti szállóba.

– Mégis, mi történt? Miért ön költözött el és miért nem azok, akiket befogadott?

– Egyszerű ez. Használtak vizet, gázt, villanyt és semmiért nem fizettek. Én már eleve szerettem volna elcserélni az anyu után maradt 34 négyzetméteres lakást egy kisebbre. Nekem elég lett volna egy 17–20 négyzetméteres is, hiszen azt is nehéz fenntartani.

– Ebbe a 34 négyzetméteres lakásba fogadott be még három embert?

– Igen, ott laktunk négyen.

– Ha jól gondolom, túlnyomóan ők használtak mindent, csak éppen nem fizettek érte?

– Nagyjából így pontos. Hiába kértem segítséget a Cívis Háztól, nem tettek semmit.

– Hová fordult, vagy mit tehetett ebben a helyzetben?

– Akkoriban még az aktív korúak járadékát kaptam és éppen ezért a családsegítőhöz is járnom kellett. Ott elmondtam a bánatomat, és végül ők segítettek, hogy bekerülhessek a debreceni átmeneti szállóba.

– Ha jól értem, otthagyott csapot-papot és főbérleti lakást, csakhogy megszabaduljon azoktól, akiket ön fogadott be a lakásába?

– Valójában nem kellett volna kiköltöznöm, de azok, akiket befogadtam, nem voltak hajlandóak eltávozni. Nem láttam magam előtt más lehetőséget.

– Gondolom azóta sokszorosan megbánta, hogy befogadta azt a családot, amelyik miatt végleg elveszítette az otthonát?

– Kettős érzésem van. Tényleg sokszor megbántam, hogy beengedtem a lakásomba olyanokat, akik végül lehetetlenné tették a maradásomat. Ugyanakkor meg egyébként is elég szörnyű hely volt az az udvar, és onnan így szabadultam meg. Ott percenként zaklattak, kéregettek, csengettek. Az akkori szomszédok úgy főztek, hogy előtte minden normális lakásba becsengettek az udvarban és minden hozzávalót összekoldultak, néha követeltek.

– Ezt értem, de ezért még nem kellett volna abba a kis lakásba befogadni három másik embert!

– Csak a gyerekeket néztem, hogy ők ne kerüljenek utcára.

– Na de mi lett a következménye?

– Igen, persze tudom, a vége az lett, hogy én kerültem ki… De nem volt ez olyan szörnyű. A debreceni átmeneti szállóban is jó közegbe kerültem. Sokkal jobb közeg volt, mint a saját udvarunkon. Az egy tízemeletes ház. A hetedik emeletig bérlők laktak és fölötte a „fészekrakók”, a kilencedik volt az átmeneti szálló és a tízedik emeleten laktak a nagycsaládosok.

– Milyen körülmények közé került?

– Négyen osztoztunk 31 négyzetméteren. Egy szobában voltunk. Jó társaság volt ott is. Ráadásul nagyon emberséges szociális munkásokkal találkoztam. Ami jó volt, hogy egy lakásban nagyjából azonos korú emberek laktak.

– Onnan miért jött át Nyíregyházára?

– A törvény szerint átmeneti szálláson legfeljebb két évig maradhat az ember.

– Gondolom, ahogy közeledett a kiköltözés határideje, gyakran eszébe jutott, hogy talán mégsem volt jó ötlet befogadni egy idegen családot és végül földönfutóvá válni?

– Á, dehogy. Ugyanis már jó előre tudtam, hogy majd onnan is költözni kell és kerestem a lehetőségeket, hogy hová tovább. Az internetről már értesültem a nyíregyházi Oltalom Szeretetszolgálat szállójáról. Tudtam, hogy az evangélikus egyház tartja fenn…

– Mindezt saját magától?

– Az az igazság, hogy ott is volt olyan szociális munkás, aki ebben segített. Tulajdonképpen még a debreceni beköltözés előtt megtörtént ez. Most, hogy visszaemlékezem, már a felvételi elbeszélgetésen, amikor megkérdezték, hogy képzelem a jövőmet, azt mondtam, ha itt letelik a két év, akkor Nyíregyházára szeretnék kerülni. Mert itt az Oltalomnál, ha felvesznek később az idősek otthonába, már végleges helyem lehet. Mi már rögtön beadtuk a felvételi kérelmünket az idősek otthonába is. Ott is araszolunk felfelé.

– Nagyon megváltozott az élete attól, hogy átmeneti szállón kényszerül élni?

– Nem, szerintem nem. Itt is, mint az élet minden területén, vannak szabályok. Ha az ember ezeket betartja, akkor minden rendben van körülötte. Én úgy látom a saját helyzetemet, hogy fedélből fedélbe kerültem.

– Ha jól értem és látom, egyáltalán nem érzi magát hajléktalannak?

– Nem, egyáltalán nem. Eszembe sem jut. Jó, persze tudom én, hogy akik itt élünk, mi is sérültek vagyunk lelkileg. Hiszen csaknem mindnyájunknak volt egy biztos hátterünk, egy biztos megélhetésünk és mégis ide kényszerültünk.

– Ha visszagondol az életére, talál olyan helyzeteket, amiket ön rontott el? Egyáltalán érzi, hogy saját magát is okolhatja, hogy végül itt kötött ki?

– Igen, hogyne. Ez az „átkozott” jó szívem! Ja és a jóhiszeműségem! Na de ez nálunk családi vonás, hiszen a szüleimet is mindig kihasználták. Persze nem vagyok én elégedetlen. Minden este, amikor lefekszem, hálát adok az Úrnak, hogy fedél van a fejem fölött. Nem fázom, nem éhezem, tiszta ruhában járok.

– Ennek egy része, például a tiszta ruha, saját magán múlik, mert tiszta ruhában akar lenni és ezért kimossa a ruháit.

– Persze hogy rajtam is múlik, de azon is, hogy itt minderre meg is van a lehetőség. Ami igazán elkeserít, hogy ha innen kimegyünk, és valahol meghallják, hogy az átmeneti szállón élünk, akkor elhúzzák a szájukat és eloldalognak. Ez nagyon fáj, mert sokszor úgy kezelnek bennünket, mintha bűnözők vagy betegek lennénk. Pedig mi hasonlóan normális emberek vagyunk, mint a szerencsésebb kintiek. Ráadásul, aki ma szerencsés, abból holnapra hozzánk hasonlóan lehet szerencsétlen, aki mások segítségére, megértésére szorul. Ezt jó lenne, ha mindenki megértené. A munkahely, a fedél ma már egyáltalán nem állandó jellemző.

– Ha visszarepülhetne az időben, mit csinálna másképpen?

– Megpróbálnám megváltoztatni a férjem hozzáállását. Vele a viszony az édesapám betegségével romlott meg. Igaz, hogy nem váltunk el a mai napig, de semmilyen kapcsolat sincs közöttünk. Soha nem próbált meg visszahívni.

– Most nyugdíjból él?

– Még nem. Ma még 22 800 forint szociális segélyt kapok. Igaz, hogy februárban már betöltöttem a 63. életévemet, de még nem kaptam meg a nyugdíjat. Majd áprilisban postázzák a határozatot.

– Mire elég a 22 800 forint?

– Itt 9000 forintot fizetek a lakhatásért, és marad 13 ezer forintom a megélhetésre. Ebből veszem meg a tisztítószereket, a hétvégi ennivalót, a ruhát. Az ebédet ingyen kapjuk, a reggeliről és vacsoráról magunknak kell gondoskodni. Itt van a szomszédban a nagypiac. Nagyon olcsó, akciós ruhákat lehet venni. Ott már nagyon jól tájékozódunk. Kicsit nehéz, de ha az ember normális, akkor be lehet osztani. Én egyáltalán nem érzem, hogy nélkülöznék.