Keresztyénüldöző katolicizmus és a valdensek

Petrus Valdes (+1218) gazdag lyoni francia kereskedő volt, s vándorprédikátorként alapította meg a valdens közösséget. Ezt aztán a középkorban Rómára, s a katolikus egyházra veszélyes herezisként tűzzel-vassal irtottak is. Valdes a hagyomány szerint egy nagy éhség idején mennyei éneket hallott, ami alapvetően változtatta meg életét. Mint annyi jelentős megtérés, s ennek következtében oly nagyhatású keresztyén személyiség életében, nála is azt eredményezte ez, mint a kortárs Assisi Ferencnél, hogy elhagyta családját, a szegényeknek ajándékozta vagyonát, s elkezdte lefordíttatni a Bibliát franko-provanszi, délfrancia nyelvre.

A Szentírást addig csak latinul lehetett olvasni. A fordítás alapján elkezdett prédikálni. De nem csak az Igét osztotta, hanem az élelmiszert is a szegényeknek. Mennyei és földi kenyeret a rászorulóknak. S ilyenek voltak akkoriban is bőven. Jézus parancsát, amit Márk 16,15-ben olvasunk: „Hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek!”, szó szerint vette mind ő, mind a hozzá csatlakozók. És ez lett a legkeményebb ütközési pont a római katolikus egyházzal, ahol az igehirdetés a klérus, a felszentelt papság feladata és kizárólagos monopóliuma volt. Valdes és követői ezzel szemben a laikus prédikátorságot valósították meg, ami Róma szemében szálka volt, sőt egyenesen skandalum. A válasz nem is váratott sokáig magára. III. Lucius pápa 1184-ben Valdes követőit és őt magát is pápai dekrétumban ítélte el, „ad abolendam”-nak, azaz „megsemmisítendőnek” minősítette. Barbarossa Frigyes császárral együttműködve, pápa és császár egyesített fegyverekkel szereztek érvényt a döntésnek. Ez az esemény lett a véres inkvizíció létrejöttének első mérföldköve. A vallásháborús helyzet a 16. század harmincas éveire annyira elfajult a keresztyén Európának ebben a részében, hogy Provence-ban Luberon környékén 11 falut fegyveresek dúltak fel a pápa nevében, lakóit lemészárolták, javaikat elégették. Ezt az idősebb Matthäus Merian rézkarca meg is örökítette.

Valdes Péter és követőinek a mozgalma váltotta ki a keresztyénség egyik legszégyenletesebb torzulását, amikor keresztyének lettek a keresztyének üldözői életre-halálra. Joggal feltehető a kérdés ennek kapcsán, hogy a más vallások részéről a történelem során, s napjainkban közel-keleti ISIS terrorja során tapasztalt üldözéseknek részben nem maga a keresztyénség adott „mintát”? Micsoda ítélet ez!

A pápa ráérzett a 21. századi fonák helyzetre, ami 830 éve kezdődött

Kérdezhetünk tovább: legalább részben nem az Európából más égtájakra exportált fegyveres üldözés, „idegengyűlölet” jön velünk szembe a világ sok részén ma tapasztalható keresztyénüldözésben? A pápa mintha ráérzett volna erre a fonák és szégyenletes, egyben ítéletes helyzetre. Ugyanis az első valdens-üldözés óta mintegy 830 év telt el, míg pár napja, 2015. június idusán, 24-én, a turini vagy torinói lepel meglátogatása napján Ferenc pápaként belépett egy valdens templomba. Ferenc pápa elfogadta a torinói valdens gyülekezet meghívását, s így látogatta meg a protestáns közösséget. Ez az egyház évszázadok óta, franciaországi elüldözését követően a francia-olasz határvidéken húzódó alpesi tájék hét völgyében, a szikár és zord szurdokokban, illetve Torinóban, Torre Pelliceben és másutt talált menedéket. 

A pápa nyilvánvalóan tudatában volt annak a szenvedéstörténetnek, amit a valdensek elűzetésükkor, meg itáliai hányattatásaik évszázadai alatt átéltek, de erős hittel állták a próbákat, őrizték evangéliumi hitüket jelmondatuk értelmében: Lux lucet in tenebris – a világosság a sötétségben ragyog fel. Valódi hitvalló egyházzá edződtek. Amikor a pápa megszólalt, nyilván szavai hátterében ennek ismerete is meghúzódott.

Második bocsánatkérés a protestánsoktól

Az egyházfő a zsúfolásig megtelt valdens nagytemplomban így fogalmazott: „A katolikus egyház nevében bocsánatot kérek tőletek azért a keresztyénietlen, mondhatnám embertelen magatartásért, amit mi veletek szemben a múltban megvalósítottunk. Krisztus nevében bocsássatok meg nekünk!”.  Ezzel a véres üldözésekre és keresztes harcokra utalt, amellyel pápaelődei a századok során a valdenseket ki akarták irtani a föld színéről. Rövid időn belül ez volt Ferenc pápa második bocsánatkérése a protestánsoktól egyháza korábbi keresztyénietlen és embertelen tetteiért. Ugyanis pár nappal a torinói látogatás előtt, követve II. János Pál pápa példáját, így fogalmazott: „Mély szomorúságomat fejezem ki Husz János borzalmas halála miatt”, amit az előreformátorral szemben a konstanzi zsinat 1415. júliusi döntése alapján hajtottak végre – Isten ügye és a katolicizmus nagy szégyenére. Az akkori egyházi koncepciós per sem tudta azonban feltartóztatni a hitújítás Istentől indított folyamatát. Mert a reformáció Istentől, s nem emberektől lett!

Husz János és Valdes Péter lelki rokonsága

Valójában Husz János (1369-1415) és a cseh husziták, valamint Valdes Péter és követői között a 200 évnyi különbség ellenére is több lényegi hasonlóság mutatkozik. A térbelileg egymástól távoli, Istenben mégis közeli francia és a cseh hitújító és mozgalmuk kizárólagos és egyedüli tekintélyként a Bibliát fogadták el. A hitnek – vallják mindketten - a Szentírásban rögzített isteni Kijelentés a fundamentuma. Elutasították az egyház és a papság egyedüli jogosultságának a tanát a bibliamagyarázatban. Mindketten azért fáradoztak, hogy az evangéliumot a nép ajkán keresztül szólaltassák meg, a laikus prédikátorokon keresztül. Ők a nép nyelvén tudták elmondani az üzenetet, nem érthetetlen, idegen, latin nyelven „titkosították” a jó hírt, az evangéliumot. Mindkét mozgalom elutasította az Európában egyeduralkodó római katolikus egyház fényűzését, pompáját, korrupcióját és világiasságát. Egyesek szerint a konstanzi zsinat idején (1414-1418) a Bodeni-tó partján fekvő, eredetileg 6000 lakosú kisváros, Konstanz lakossága olykor 70-72 ezer főre is felduzzadt a zsinatolás miatt. Uralkodók, arisztokraták, kardinálisok, hercegek, koronás és tiarás fők, egyetemi tanárok, tudós teológusok, de zsebtolvajok és kurtizánok ezrei flangáltak az utcákon és szolgálták ki az urakat, meg magukat ellopott, kizsarolt, kicsalt „üzelmi” javakkal. 

Annyi volt a vendég, hogy egy ágyban gyakran ketten-hárman is feküdtek, s nem másért, mint a puszta alvásért, drága pénzen. A város hónapokon, éveken át az élvezetek és a téveszmék, meg az ítéletek birodalmává változott. A világiasság tombolt a klérus, az egyházi és világi előkelőségek szeme láttán és élvezetükre! Volt hát mit megtisztítani, amire kevés volt az emberi erő. Konstanz és az egyház, meg az egész korszak megérett a reformációra. A Konstanzi Zsinat előtti időkben pedig Valdes Péter és követői voltak azok, akik az egyházfejedelmek elvilágiasodott, romlott atmoszférájába friss levegőt engedtek be, ami olykor egészen felfoghatatlan volt a magas egyházi méltóságok számára. Ők aztán ennek fejében nem voltak szűkmarkúak az ítéletben. Pedig Isten dolgozott az egyház megtisztításán, de ezt nem vették észre. A Pireneusokban elindította a katharoszok, a tiszták mozgalmát, Franciaországban a valdensekét, akik aztán Itáliába, a katolicizmus szíve felé is vitték az evangéliumot, az egyház reformálásának nekik drága, másoknak rettegett szellemét. Jöttek is a pápai bullák, kiátkozások, katharoszokat, valdenseket, mindenféle úgynevezett heretikust „örökre” kivetve az egyházból. S hogy a pápai bullák csak hullákat termeltek, s mégsem értek célt, ez arra mutat, hogy a baj gyökre valóban mélyen húzódott a római egyházban.

Akkor hát egyház vagyunk, vagy nem? – dupla kegyelem, hogy Isten embere most éppen egy pápa

Itáliában a valdensek a szár-piemonti királyságban 1848-ban nyerték el a szabad polgárjogot és a szabad vallásgyakorlás lehetőségét. Mussolini a 30-as években lázadókként üldözte, bebörtönöztette sokukat. 1975-ben az olaszországi metodistákkal léptek szövetségre, s mintegy 50 ezer hitben mély gyökerű, bibliás közösségük a legnagyobb protestáns egyháztest a katolikus Itáliában. Világszerte mintegy 100 ezer egyháztagjuk él. Torre Pelliceben és Rómában kiváló teológiájuk, gazdag bibliai ősnyomtatványokat őrző levéltáruk, meg könyvtáruk van.

A katolikus-valdens kapcsolatok az elmúlt években nyitottabbak és közvetlenebbek, testvéribbek lettek – fogalmazott Ferenc pápa Torinóban. Továbbra is vannak lényegi teológiai, egyházszemléleti és etikai különbségek, de ezek sem állják útját az együttműködésnek. Például a szegénygondozásban, vagy ami nagyon figyelemre méltó: a felekezetközi bibliafordításban is szorosan és példásan együttműködnek. Közös nyilatkozatokat adnak ki politikai és aktuális kérdésekről, így például a nők elleni otthoni és nyilvános erőszak elítélésében.

Bernardini torinói valdens lelkész rövid beszédében utalt arra a római katolikus megjelölésre, amivel a protestánsokat Vatikán hivatalosan legutóbb kategorizálta ekképpen: a protestánsok nem egyház, hanem „csak” egyházi közösség. Erre utalva Bernardini így fogalmazott: „Igazából soha nem értettük, mit is akar kifejezni ez a megjelölés. Félig vagyunk egyház? Vagy egyház vagyunk, de mégsem az? Azt hisszük, ezt tisztázni kell. Szép alkalom lenne erre 2017, amikor a reformáció 500. évfordulójára emlékezünk majd”. A pápa őszinte megfogalmazása talán bizakodással töltheti el az olasz protestánsokat ebben a tekintetben is, hiszen súlya van annak, amit és ahogyan Ferenc pápa a torinói valdens templomban megfogalmazott: „Amikor elgondolkodunk a saját egyházunk történetén, szomorúvá tesz minket a sok konfliktus és erőszak látványa, amit saját hitünk nevében követtünk el”.

Ez azért nem semmi! Ferenc pápa latin-amerikai lelkületével Torinóban is megőrizte istenadta lelki és szellemi formátumát, habitusát: a meglepetések pápája maradt. Ilyen őszinte szavakat Isten embere tud csak megfogalmazni és kimondani. Az pedig már „dupla kegyelem”, hogy Istennek ez az embere történetesen éppen a római pápa!