Paskai Lászlót a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia tagjai, Stanisław Dziwisz bíboros, krakkói érsek, mintegy háromszáz egyházmegyés pap, a ferences rend és más szerzetesrendek tagjai, a Szent Sír, a Máltai és a Szent István Lovagrend tagjai, valamint a testvéregyházak képviselői búcsúztatták a zsúfolásig megtelt főszékesegyházban. A szertartáson részt vett Orbán Viktor miniszterelnök és Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes.

A szentmise kezdetén Alberto Bottari de Castello apostoli nuncius olvasta fel Ferenc pápa részvétüzenetét.

A szertartást vezető Erdő Péter bíboros, esztergom-budapesti érsek elődjét méltatva kiemelte: Paskai László olyan időszakban vezette az Esztergomi, majd az Esztergom-Budapesti Főegyházmegyét, amikor megváltozott az ország és az egyház egész élete. „Olyan idők voltak azok, amelyek mindenkitől állóképességet, nyitottságot, új ötleteket kívántak. Olyan személyes tulajdonságokat, amelyek valóban különlegesek" - fogalmazott.

Ez volt az az időszak, amikor a rendszerváltozással új intézményes lehetőségek nyíltak az egyházak előtt is, és számos egyházi intézmény kezdhette meg ismét a munkáját. Paskai László esztergom-budapesti érseksége idején hozták haza és temették újra Esztergomban Mindszenty József bíborost, és két pápalátogatásra is sor került ezekben az években - idézte fel Erdő Péter.

Paskai László Krisztus hitében és szeretetében élt. Fiatalon felébredt lelkében a papi és szerzetesi hivatás. Szent Ferenc rendjében olyan kereszténységet ismert meg, amely a „nehéz időkben is kész a nagylelkűségre, a közvetlen emberi segítségre és akár a hősies önfeláldozásra is" - méltatta elődjét a bíboros.

Paskai Lászlóra mint professzorára emlékezve Erdő Péter kiemelte: a hitet és a teológiát valóban komolyan vette. Meggyőződése volt, hogy az igazságokat és a fogalmakat az adott kor és eszmerendszer összefüggésében kell érteni és magyarázni. Vallotta, hogy az igazságot kereső embernek „fegyelmezett gondolkodásra" van szüksége - fogalmazott.

Hozzátette: Paskai László kedves és közvetlen személyiség volt, alázattal viselte a kritikákat és a nemegyszer igazságtalan támadásokat is. Méltósággal és szeretettel hordozta az évek terhét, a fokozódó betegségek szenvedéseit. 

Életrajza

Paskai László 1927. május 8-án született Szegeden. A szegedi piarista gimnáziumában érettségizett, teológiai tanulmányait Gyöngyösön kezdte, és a budapesti Hittudományi Akadémián fejezte be. 1945 augusztusában lépett be a ferences rendbe, 1951. március 3-án szentelték pappá. 1952-ben a Hittudományi Akadémián summa cum laude minősítéssel doktori fokozatot kapott. 

1955-ig a Szeged-Csanádi egyházmegye püspöki hivatalában püspöki szertartóként teljesített szolgálatot, majd 1962-ig a szegedi Hittudományi Főiskolán tanított. 1965-től a budapesti Központi Papnevelő Intézet spirituálisa volt, és tanított a Pázmány Péter Római Katolikus Hittudományi Akadémián. 1967-ben megbízást kapott a Hittudományi Akadémia I. számú bölcseleti tanszékének vezetésére, 1973-tól 1978-ig a budapesti Központi Szeminárium rektori teendőit is ellátta.

1978-ban lett címzetes püspök és veszprémi apostoli kormányzó, majd a következő évben veszprémi megyéspüspök. 1982. április 5-én II. János Pál pápa a kalocsai érsek koadjutorává nevezte ki.

1986. július 8-án a választották a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnökévé, ezt a tisztséget 1990. szeptember 17-ig töltötte be.

1987. március 6-án esztergomi érsek és Magyarország prímása lett, 1988. június 28-án bíborosi rangot kapott. Az 1993. május 30-án II. János Pál pápa által kiadott Hungarorum Gens pápai rendelkezés az egyházmegyét Esztergom-Budapesti Főegyházmegyévé változtatta, s Paskai László esztergomi érseki címe esztergom-budapesti érsek címre módosult. Ezt a tisztséget 2002. december 7-ig töltötte be, amikor II. János Pál pápa a 75. évet betöltött főpásztor lemondását elfogadva nyugállományba helyezte.

Paskai László hétfő reggel hunyt el, életének 89. évében. 

Paskai útkészítő, hídépítő volt – Ifj. dr. Hafenscher Károly gondolatai

Tegnap délelőtt sok száz pap, püspök és hívő közösségében végső nyughelyére helyezték Paskai László bíboros, nyugalmazott Esztergom-Budapesti érsek földi maradványait. Halála napján egyházunk nyilatkozatot adott ki, amelyben nem csupán életútját ismertetve idézte fel a katolikus főpásztor szolgálatát, hanem utalt arra az ökumenikus nyitottságra, amelyet evangélikus egyházunk tapasztalt meg, hiszen Paskai László több más karizmája mellett útkészítő és hídépítő volt.

Temetésén, az esztergomi bazilikában, megrendítő volt látni, amikor püspöktársai, paptársai, ferences rendtársai koporsóját körül állva búcsúztak egykori vezetőjüktől. A körben ott állhatott Gáncs Péter evangélikus elnök-püspökkel együtt e sorok írója. Paskai László még halálában is összegyűjtötte az embereket – az ökumené képviselőit is.

Bár a hivatalos nyilatkozat sem lehetett mentes a személyes hangtól, most a végső búcsú kapcsán engedtessék meg, hogy pár személyes emléket felidézzek.

1986-ban ismertem meg őt, amikor készültünk Csengődön az ökumenikus imahétre. Fájt, hogy – tradicionálisan is, de elsősorban az államhatalom egyházi összefogástól való félelme miatt – nem imádkozhattunk együtt protestánsok és katolikusok. Ökumenikus imahét a Magyarországon legnagyobb keresztény egyház nélkül? Bár korábban már kaptam püspöki megrovást ökumenikus mozgolódásaim miatt, mégis felkerestem az akkori kalocsai koadjutor érseket, Paskai Lászlót, és meghívtam a kis falu kicsiny evangélikus templomába igehirdetésre, közös imádságra. Ő elsőre igent mondott, s bár hivatalos rosszallásban minden oldalról volt részünk, ő vállalta az igehirdető szolgálatot és Jézus főpapi imájáról prédikálva személyesen tett tanúságot az egyház egységének krisztusi mandátumáról. A páratlan alkalomból gyakorlat lett, azóta természetessé vált. Nem csak Csengődön, szerte az országban. Ma ez már nem kérdés, sőt magától értetődik, akkor bátor, új korszakot kezdő lépés volt. Most éppen ezért köszönettel kell emlékezni arra, hogy Paskai László első magyar főpapként – dacolva egyházi és állami rosszallással – áttörte a falakat, áthidalt szakadékokat.

Bár érsek úr is, én is elkerültem Bács-Kiskun megyéből, a kapcsolat megmaradt. Kedves gesztusa volt, hogy esztergomi beiktatására meleg hangú sorokkal hívott meg, és szintén jelkép értékű volt, hogy azt kérte: Luther kabátban vegyek részt a szertartáson.

Amikor az érseki hivatal Budapestre költözött, én budavári lelkész voltam. Bíboros úr, amikor a fővárosban tartózkodott, esténként a vár utcáin sétálgatott. Sokszor összefutottunk. Néha csak néhány szót váltottunk, de mindig érdeklődött egyházunk és a gyülekezetem iránt. Néha pár saroknyit együtt mentünk tovább, de volt, hogy hosszabb sétát tettünk együtt. Nem csak az aktuális egyházi helyzet érdekelte, hanem teológiai kérdések is előkerültek. S emlékszem sajátos hanghordozásával ismételt kérdéseire: Károly, hogy van ez nálatok? A nagy tudású professzorból lett egyházfő érdeklődve, nyitottan tanult testvéregyházának tanításából.

Amikor már nem együtt róttuk a vári utcákat – hiszen a szolgálatom másfele vitt –, akkor történt, hogy az osztrák autópályán, Németország felé haladva, megálltam a St. Pölteni autóspihenőben. Épp kiszálltam, mikor megállt mellettem egy kis Volkswagen, s kiszállt belőle Paskai László. A mindig közvetlen ember arcán széles mosoly kerekedett. Károly, mi bármerre járunk, előbb utóbb találkozunk...

De nem csak spontán történt így. Többször látogathattam meg esztergomi nyugdíjas szobájában. Egyszerű papi otthon, idős szolgatársak számára. Kis szoba, hálófülke. Egyszerűség, sok könyv, barátságos környezet. Egy főpapként is ferences lelkülettel és alázattal élő ember lakhelye. Semmi nagyzolás, semmi pompa. Kávét főzött nekem, s kérdezett, mert minden érdekelte. Órák röppentek el úgy, hogy nem éreztük az idő múlását. Testvérként tudtunk beszélgetni.

Két éve, amikor Esztergomban a nagycsütörtöki liturgiát együtt ünnepelhettem a kicsiny evangélikus gyülekezettel, megtudtam, hogy kórházban van. Istentisztelet előtt meglátogattam. Ágya szélén ült, mellette a zsolozsmás könyv, meg egy szépirodalmi regény. Olvasott. Oldalról látszott az arcán, hogy a betegség megpróbálja, de amikor meghallotta köszönésemet az ajtóban, kisimult az arca. S biztos szép lett volna nagycsütörtök este a templomban, de az esztergomi kórterem templommá vált, amikor együtt imádkoztunk.

Sok terhet hordó ember volt, aki nehéz korszakban szolgált, a rendszerváltás szintén nagyon nehéz folyamatát kellett, hogy levezényelje. Sok eredmény született keze munkája nyomán. Sok bántásban volt része, mint minden korabeli egyházi embernek, vezetőnek. S miközben saját egyházának ezernyi gondját hordozta, a világméretű és a hazai egyházpolitikában meghatározó szerepe volt, volt karizmája arra, hogy testvér-kezet nyújtson a széttöredezett egyház egy másik közösségének. Nyugdíjas évei során pedig átélhette papjai szeretetét. Isten iránti hálával emlékezünk rá.