Szép és komoly film készült róla Pátkai püspök – Irsától Londonig címmel. London City evangélikus templomával indul, ahol húsz éven át tartott istentiszteleteket. A püspököt látjuk a hétköznapokban, autóval suhan, biciklin siet az uszodába. Barátok szólalnak meg: „Pátkai Róbert jó pásztor – mondja Sárközi Mátyás író –, nagyobb nyájat gyűjtött maga köré, mint ahányan a gyülekezetben voltak.” Breuer Klára nagykövet is meleg szavakkal emlékezett: „Nagy szívű lelkész és jó pedagógus. Minden cselekedetén átsüt valami derű, ami mély hitéből táplálkozik.” A következő nagyobb részben életútjának fontosabb állomásait ismerjük meg. A Pátkai-portré mindent érint, szerényen mutatva egy gazdag, áldozatos életet. Jó tudni, hogy van, él és dolgozik ma is, gazdagítja az evangélikus példaképemberek sorát.

A Deák téri templomnál találkoztunk. Pontosan érkezett, metróval, két hatalmas táskával. A régi szeretettel üdvözölt, mintha tegnap találkoztunk, beszéltünk volna a lepergett évtizedekről. Békéscsabán akartunk emlékezni testvérére, beszélgetni kettőjük életútjáról, az 1956-os forradalomról. Az idő rövidsége miatt a beszélgetés abbamaradt, évekkel később tudtuk folytatni és befejezni.

Először arról kérdeztem, milyen érzés volt az ódon szépségű csabai Nagytemplomban beszélni nyolcszáz diák előtt.

– Az a tény, hogy Békéscsabára jöttem – mert öcsém, Pátkai Ervin nevét veszi fel a helyi gimnázium művészeti tagozata –, furcsa érzés volt. Ebbe az iskolába járt édesapám, itt tanultam magam is, és a testvérem is itt érettségizett. A múltba visszalépni rendkívül érdekes érzés; nagy belső öröm, ami a templomban ölelt át, ahogy láttam a sok fatalt a tanárokkal és neves vendégekkel együtt. Tudtam, hogy Ervinről lesz szó, de egy igehirdetés nem személyhez szóló, hanem mindenkihez, ezért adtam ezt a címet: „Távlatot kapott élet”. Amikor az örök életről van szó, nem szabad elvonatkoztatni a mindennapoktól. Csak akkor van értelme erről beszélni, ha egyúttal a mindennapi életet is értjük rajta. A keresztyénség nem egy belső energia nélküli kö- zösség, hanem dobbanó erő. Pátkai Ervin – aki külföldön érte el azt, amit el tudott érni – szellemiségét az iskola viszi tovább.

– Milyen volt az ifjúságuk?

– 1940-ben Szászrégenbe költöztünk. Apánk új állást pályázott meg. Érdekes, hogy ez az időszak – a háború kellős kö- zepén, 1940–45 között – a legnyugodtabb és anyagilag is a legbiztosabb része volt magyarországi életünknek. A későbbi, az 1956-os forradalomig terjedő időszak a kemény próbák ideje. A szüleink elváltak, mi, testvérek, hárman, Katalin húgom, Ervin öcsém és jómagam édesanyámnál maradtunk. Anyám varrással tartott el bennünket 1949-ben bekövetkezett hirtelen halá- láig. Összeomlott köröttünk a világ. Úgy volt, hogy a megkezdett teológiai tanulmá- nyaimat abba kell hagynom, munkát vállalnom, amelyből megélünk. A csodálatos megoldás az lett, hogy az Evangélikus Teológiai Akadémiától öt éven keresztül ösztöndíjat kaptam. Testvéreim pedig a békéscsabai egyházközségtől havi száz forint segélyt. Óriási segítséget jelentett ez, hozzá- adva Angliában élő nagynénink hosszú éveken át küldött csomagjait…

– Merre vitt az útja a tanulmányai befejezése után?

– 1955-ben megtörtént pappá szentelésem. Albertirsára helyeztek segédlelkésznek Válint János – későbbi apósom – mellé. – Aztán 1956-ban kitört a forradalom. – Testvérem csupán egy hónapja tanult az iparművészeti főiskolán, mikor kirobbant a forradalom. Egy diákcsoporttal kint volt Ausztriában gyógyszerért. A Széll Kálmán téri fatalok között harcolt, majd Békéscsabán beállt katonának, ott fogták el az oroszok. Én az albertirsai forradalmi bizottság elnöke lettem, majd a ceglédi járási bizottság vezetője. Igaz, vidéken éltünk, mégis tudtunk a forrongó eseményekről, a drá- mai harcokról, a fatal halottakról. Úgy láttam: 1956 több, mint aminek gondoltuk. Az egész országot, a világot megrázó esemény!

– Menekülnie kellett?

– Hovatovább igen. A forradalomban viselt két „hivatalom” következtében kényszerhelyzetbe kerültem, és november 10-én elhagytam hazámat. Amikor kikerültem Angliába, táviratot küldtem testvéremnek ezzel a szöveggel: „Mi jól vagyunk. Látogasd meg Vilma nénit, keresztmamát!” Bátorítás volt ez az eljövetelre. Volt egy nagyszerű evangélikus lelkész barátunk Bécsben, Szépfalusi István, aki Ervinnek ösztöndíjat szerzett, így ő kikerült Párizsba. Kiteljesedett tehetsége, komoly munkákat kapott, nevet szerzett magának.

– Önt sokan ismerik itthon. Olvassák cikkeit, hallgatják bölcs szavait. Mi történt a hosszú évtizedek alatt?

– London utcáit járva elém villan huszonhat éves önmagam, aki – 1956 végén – várakozással és nem kis félelemmel várta jövőbeli szolgálatát. A lelkészi szolgálatra való elhívás, a Krisztus-követés következményével minden helyzetben számolni és azt vállalni kell. Úgy, ahogyan a próféták tanácsolták sorstársaiknak a babiloni fogság idején: építsetek házat, rendezkedjetek be, éljétek hiteteket, tartsátok meg szokásaitokat. A távolság sokat rombol. Hazánkat és egyházunkat soha nem felejtettük el. A határok ellenére is annak mindig szerves részei maradtunk. Érzésben, tudatban és teológiai gondolkodásban. – Angliai munkájáról mit kell tudni? – Szolgálatom kétnyelvűvé vált. 1957 elejétől hét éven át csak magyarul szolgáltam. Ez a menekülttáborok látogatásának, az evangélikus egyház megszervezésének, a nyelvtanulásnak az időszaka volt. 1964- ben választottak meg London egyetlen angol nyelvű evangélikus gyülekezete lelkészének. Mellette láttam el a magyar lelkészi munkát; ez több mint negyven esztendőt jelentett. Heti rendszerességgel láttam el a rádiómisszió magyar adásaival kapcsolatos feladatokat. Hálával említem feleségemet, Zsókát, aki lemondott gyógyszerészi állásáról, hogy gyerekeinknek – Robinak, Tamásnak és Juckónak – mindig segítségére legyen, engem a gyülekezet szolgálatában támogasson.

– A puszta felsorolás két embernek is sok lenne.

– 1965 végén választottak meg az Egyesült Angol Nyelvű Evangélikus Egyház lelkészszentelési joggal bíró elnökévé. Meghívásomra a reformáció óta először látogatta meg hivatalosan az evangélikusokat, és mondott beszédet a canterburyi érsek… A KÉMELM – Külföldön Élő Magyar Evangélikus Lelkigondozók Munkaközössége – alapítója voltam, majd titkára. 1997- től 2008 májusáig az elnöki tisztet töltöttem be. Az Ifúsági Konferencia, a rádiószolgá- lat mellett létrehoztuk az Útitárs evangéliumi lapot, a Koinonia teológiai szakfolyóiratot. 1992-ben létrejött a Magyarok Angliai Országos Szövetsége.

– Ennyi év után az ötvenhatosok egyre többet látogatnak haza.

– Én is szívesen jövök, amikor csak tudok. Fontosnak éreztem, hogy a nálam tárolt, egyházi és világi iratanyagot átadjam a hazai evangélikus levéltárnak, illetve egy részét az Országos Széchényi Könyvtárnak. Úgy gondolom, hogy a dobozokban lévő anyag „kincseket” rejteget, hiszen nehéz idők tanúi a dokumentumok. Az angliai egyház negyvenévi munkám után megszűnt. Ezt nem rezignált keserűséggel mondom, mert igyekeztem jó szolgálatot végezni. Eszembe jutott kedves professzorom, Sólyom Jenő tanítása: „Minden lelkész meg kell, hogy írja gyülekezetének rá eső történetét.” Így tettem. Szolgáltam Isten nevében.

(2010–2016)

Az interjú Fenyvesi Félix Lajos Arcok örökidőben – Huszonkilenc beszélgetés 1956-ról című, a Napkút Kiadó gondozásában hamarosan megjelenő kötete számára készült.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 81. évfolyam, 41. számában jelent meg, 2016. október 16-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.