Minden évben megszólal Jézus szenvedéstörténete a nagyhéten a Székács-iskolában. Az elmúlt években középiskolások tolmácsolták diáktársaiknak, tanáraiknak. Az idén más volt. Az idén mi tanárok tettünk bizonyságot arról, hogy Jézus szenvedésének állomásai mennyire megérintenek bennünket, mennyire átformálják és meghatározzák az életünket, a gondolatainkat.

A díszterem közepén magasodó kereszthez út vezet. Miközben ifjúsági zenekarunk a Voice of the Glory tagjai zenével és énekkel hangolják a lelkünket, az útra egyre több tárgy kerül, egyre közelebb a keresztfához: pálmalevél, pénzes zacskó, kehely, pászka, párna, kövek, szétszakadt ruha, kard, nád, töviskoszorú, szögek, kalapács, dobókocka, gyertya, lepel. A legnehezebb út tanúi.

Visszhangoznak bennem a felolvasott igék, az elmondott versek, a felcsendült dallamok. Mennyiszer hallottam már a passió szavait, s mintha most hallanám először. Leperegnek előttem a mozdulatok, a hangok, a léptek, s hallom a kövek puffanását, a kalapács koppanását, a gyertya sercegését.

Mind a negyvenegy tanár megtalálta magát ebben a passióban: szóban, hangban, igében, versben, dallamban, tettben. Így lettünk ma délután Jézus negyvenegy tanítványa.

Azt szeretném, ha mindenki emlékezne arra, amit ma látott és hallott. Nem ránk, hanem Jézusra. Az Ő áldozatára és szeretetére, az Ő tettére és szavára, az Ő mozdulataira és az Ő tekintetére. Nekem ma újra a lelkembe vésődött.