– Kötetedben egyszerre fogalmazod meg az ateista-, a szekuláris- és az egyházi világ kritikáját. Miért tartod ezt fontosnak?

– Azért, mert mindegyikkel szembesülök nap mint nap, és mert mindegyikük egy-egy akadály a jó érzésű, ép gondolkodású emberek számára ahhoz, hogy meg merjék fogalmazni saját világlátásukat. Pláne Isten vonatkozásában. És ebben a tekintetben kétségtelen, hogy a legbugrisabb ateistánál és szekulárisnál sokkal többet árthat és korlátozhat a téves egyházi, vallásos hozzáállás. Persze kérdés, hogy vajon lehet-e ebben bárkinek is segíteni.

– „Az emberrel nem az a baj, hogy vallásos, hanem hogy tévhitekben él” – írod a Pogány katekizmusban, sőt, illusztrálod is ezt a „felhőről lábat lógató szakállas bácsi” formájával. Létezik tévhitek nélküli hit?

– Bizonyára nem létezik tévhitek nélküli hit. Akarva, akaratlan, mindenki a saját képére formálja Istent, vagy tagadja, épp saját világlátása alapján. Ez természetesnek mondható. Korunk gyermekei vagyunk. Nem bújhatunk ki a bőrünkből. Vannak azonban úgymond objektív mércével mérten is súlyos vétkek, tévedések. Épp a napokban gyötrődtem lelkiismeretemben amiatt, hogy a Majdán Béla művelődéstörténész által szervezett balassagyarmati pódium beszélgetés alkalmával, amelyen Beer Miklós megyéspüspök, Heisler András MAZSIHISZ elnök, és Hrubik Béla felvidéki magyar költő, polgármester, a CSEMADOK elnökségi tagja társaságában vehettem részt, nem fogalmaztam meg egyértelműen, hogy például Luther antiszemita kijelentéseire nincs mentség. Még ha mi, evangélikusok ismerjük is őt annyira, hogy mosolyogva azt mondjuk: Márton lövészárok-teológus volt, aki nem értette meg, ha valaki nem ugrik a legnagyobb örömmel a magát Krisztusban megmutató kegyelmes Isten ölelésébe, legyen az anabaptista, zsidó, vagy muzulmán.” Mégis, Luther mondatai, bár ha ő senkit nem égettetett meg, nem fojtott vízbe, és nem kínoztatott meg, sajnos későbbi korok torz lelkű emberei számára hivatkozási alapul szolgálhattak anabaptisták vízbe fojtásakor, zsidók, katolikusok, vagy ateisták üldözésekor, netán a mai muszlim háborúk idején, a bizalmatlanság és gyanakvás legitimációjaként. Mindazon által biztos vagyok benne, hogy ha rajta múlt volna, akkor nem csak a parasztháború és annak leverése jelentett volna számára lelkiismereti konfliktust, hanem mindent megtett volna a deportálások és gázkamrák ellen is. Sőt, megkockáztatom, hogy ha a huszadik században él, talán maga Luther is egy megsemmisítő táborban, vagy gettóban lelte volna halálát.

– Mit gondolsz: a mai Európának mi az „aranyborjúja” és miért?

– Köszönöm, hogy észrevetted a szándékos „szóismétlést” ebben a fejezetben. Ahogyan az Áron-féle aranyborjú, ugyanúgy a mai is azt jelenti, meglátásom szerint: az erős, tettre kész, termékeny, fiatal bikát. Amelynek díszes küllemét, imádhatóságát, körbetáncolhatóságát épp a mi személyes „áldozatunk”: a fülönfüggőink, a karpereceink, és nyakláncaink beolvasztása, megformálása adja meg. Vagyis a legförtelmesebb bálvány mindig az, amelyről úgy beszélhetünk, mint szabadítónkról, akinek tulajdoníthatjuk – egyébként egyedül Istennek köszönhető – jobb sorsunkat, valamint a hiú és talmi ígéretekre alapozva remélt jövőnket – itt már egyértelműen az igaz Isten meggyalázásával – ugyanakkor mégis azt érezhetjük vele kapcsolatban, hogy belőlünk van, hiszen mi alkottuk őt. A saját két kezünkkel, a becsületes munkánkkal, a személyes jóságunkkal és nagyszerűségünkkel. A farizeusi gőg és a betanult álságos alázat együttese alkotja ezt a sajátos bálványt. Persze nagy szerepet játszik összetételében az anyagi javak birtoklása, és ennélfogva az egymás feletti lelki hatalom gyakorlása. Sajnos úgy látom, hogy sok ember ma is annak az oldalán áll, aki nem csak erős, hanem annak is tud látszani. Jézus egyik sem akart lenni.

– A Királyok vagyunk című fejezetben a testet öltött Istenről teszel tanúbizonyságot. Mint fogalmazol, „aki Jézus útját járja, az ő Lelke által új életminőségbe jut, valójában összhangba kerülhet vele...” Mit gondolsz? Hogyan lehet megélni ma az „ön-azonos kereszténységet”?

– Kiszúrtad a gyenge pontot. És örülök neki. Máskülönben nem lett volna értelme leírni. Ugyanakkor benne van a csapda kétszeresen is. Mert ha azt sugallom, hogy én, e sorok írója úgy vélem, hogy helyesen követem Krisztust, máris nevetségessé váltam. És majdnem mindegy, hogy jogosan-e.
Ha viszont alázatosnak tűnve azt kommunikálom, hogy ugyan kérem, nekem sejtelmem sincs a valódi Krisztus valódi akaratáról, hanem csak tapogatózom és remélek, akkor meg joggal kérdezi bárki, hogy miért beszélek róla, és mi mondanivalóm van vele kapcsolatban.
Nyilván úgy érzem, hogy van mondandóm Krisztusról. És nem csak azért, mert ezt tanultam a teológián, aztán meg még tanítottam is főiskolán, és kerestem, keresem a kapcsoló pontokat a filozófia terén, és azóta is intenzíven foglalkozom vele, hanem mert a saját életemben tapasztaltam meg, hogy ő él, cselekszik, utat mutat, biztat. Néha elkaszál, de mindig csak azért, hogy valami nagyobb rossztól megóvjon. Velem elég sok dolog megtörtént. Sokan bizonyára rám is sütik a bélyeget, hogy nem vagyok hiteles, hiszen életem több fontos dolgában kudarcot vallottam. Csakhogy a saját hitelességem vagy hiteltelenségem már rég hidegen hagy. Jézus sem akart hiteles lenni. Ő bátran eljátszotta a jó hírnevét a farizeusok, írástudók és más, magukat hitelesnek tartó emberek előtt. És nem próbálta megóvni a tekintélyét. Nem aggódott amiatt, hogy ezzel úgymond támadási felületet ad az ellenfeleinek. Jézus nem akart e világi értelemben „hatékony” lenni. Ha valamiben, hát ezekben szeretnék összhangban lenni vele. Persze ki az, aki ne vágyna sikerre, eredményre, elismerésre? Ám a kettő néha szemben áll egymással. És ilyenkor jó a kereszt gyalázatára gondolni.

– Az egyházi hagyományokkal és Szentírással szemben kritikus ateista- vagy világias szemlélet ellenében te figyelmezteted az olvasót, hogy míg számos területen – így a tudományban, mezőgazdaságban stb. – érezhető, hogy visszatartanak információkat, addig az istenkérdés a Biblia lapjai által nyilvános, mindenki számára elérhető…

– Itt visszatérek az úgynevezett „természetes teológiához”. Régi fájdalmam, hogy valamiképpen a lutheránus hagyományban ennek egy kicsit mostoha gyerek szerep jutott. Pedig igenis, Pál apostol Római levelének első fejezete is pont erről tanít! Hogy az Isten istensége, örökkévaló volta és dicsősége minden értelmes ember számára nyilvánvaló kell legyen. Ha olvassa a Bibliát, ha nem. Ha kapott kőtáblát, ha nem. Ha kezébe került valamelyik apokrif irat, ha nem. Sőt, horribile dictu: ha hallott Krisztusról, ha nem. Amikor tehát bamba értetlenkedést, vagy cinikus, fensőbbséges vigyort látok valaki arcán, akinek Istenről beszélnek, akkor nem érzem úgy, hogy ne lenne felelős a saját tudatlanságáért.

– „Nagy kísértés minden vallási közösség számára, hogy kizárólagosnak tartsa magát” – írod. Nem titkolod, hogy voltak idők, amikor az egyház nem, vagy csak részben hirdette Isten igéjét. Ugyanakkor kiemeled, hogy ma is vannak olyan egyházi vezetők – mint Ferenc pápa vagy Nadia Bolz-Weber evangélikus lelkész – és közösségek, akik újra és újra segítenek a Krisztust-követő egyház tiszta forrására mutatni. Ha meg kéne fogalmaznod, hogy milyen legyen a 21. század egyháza, akkor te milyen egyházat képzelsz el?

– Talán megütköztető a válaszom, de pont ilyet, amilyen a mai. Valahol Ázsia, Dél-Amerika, Afrika egyes területein és országaiban olyan dinamikusan és robbanás-szerűen növekvő, mártírokat adó karizmatikus közösségeket, amilyenek vannak is. Nálunk, Európában, Észak-Amerikában, Ausztráliában – ahol évszázadokon át nagyon sokféle szerepet játszott már az egyház, és nemzedékek nőttek fel úgy, hogy inkább fojtogató légkört, mintsem felszabadító lehetőséget jelentett volna számukra az egyház léte, üzenete – pedig pont ilyen tépelődő, önértékelési zavarokkal küzdő, egzisztenciáját féltő, fogyó, haldokló, identitását vesztett, kérdezni sem tudó, helyüket kereső, és egymással mit kezdeni nem tudó közösségeket, intézményeket, mozgalmakat, amelyek talán épp funkciójukat vesztetten, kontraproduktív mivoltukban, nevetségessé válásukban segítenek a ma emberének az elgondolkodásban, istenkeresésben. És nem utolsósorban a South Park, meg a Monty Python, vagy nálunk Paizs Miklós és más avantgárd művészek tetten érhetően inspirált munkássága mellett kitermelik például az én pogány katekizmusomhoz hasonló egyéni próbálkozásokat is.

– Köteted eredeti koncepciója az volt, hogy mintegy bemutatva, vagy felvállalva a sokszínűséget, az egyes fejezetekben különböző lelkiségű gondolkodók írásai egymás mellett szerepelnek majd. Ez végül nem valósult meg. Mi volt az akadály? Mi kellene ahhoz, hogy legyen egyszer egy ilyen kötet is?

– Eredetileg tényleg azt szerettem volna, ha különféle lelkiségű, teológiai látású, egyházon belüli csoportok képviselői – mint például az EKE, OLBK, EBBE – írtak volna ugyanarról a saját legjobb meggyőződésük szerint. Egy munkatársi team-et összehozni azonban nagyon nehéz. A lelkészek elfoglaltak, túlterheltek. Sokan talán először nem is értenék ennek a kezdeményezésnek a lényegét. Én pedig sajnos túl türelmetlen vagyok, és ha valamit a fejembe vettem, akkor szeretném minél előbb megvalósítani. Mindezek ellenére továbbra is nagyon izgalmasnak tartom az alap ötletet, és remélem, hogy ha a jelen kötet által kiváltott ellenérzések által is, de mások is kedvet kapnak valami hasonlóhoz. Az eredeti tematikát szívesen közre bocsátom, hátha abból tudnak ötleteket meríteni. Ha pedig egyházunk hivatalos kiadványaként tényleg megvalósulna egy olyan katekizmus, amelyikben négy-ötféle, egymással vitatkozó, vagy akár bizonyos pontokon homlok egyenest egymással szemben álló nézeteket valló kegyességi és teológiai irányzatok képviselői egyetlen kötetben egymás mellett írnának ugyanarról, akkor az szerintem egy komoly lépés lehetne egymás megértéséhez, elfogadásához, legalábbis a közeledéshez.

– Korábbi könyveidben csak szövegek voltak. Most illusztrációk is lesznek. Mi vitt rá a közös munkára, és hogyan találtál munkatársra?

– Már az eredeti kiadványt is gazdagon illusztráltnak képzeltem el. Fotók, rajzok, ábrák lettek volna benne vegyesen. Ahogy azonban írás közben átalakult a koncepcióm, úgy vált egyre egyértelműbbé, hogy ehhez egyazon stílusban készült grafikák illenek. Tornyos Marcit a lányomon keresztül ismertem meg. Több kiállítása is volt már. Nagyon kreatív és sokoldalú fiatal balassagyarmati művész. Mondtam neki az ötleteimet, és ő sokkal jobban megvalósította őket, mint reméltem volna. A készülő színes borítót egy középkori táblakép ihlette, amelyet a Carmina Burana egyik lemezborítóján láttam. Úgy éreztem, hangulatilag ez illik legjobban a szöveghez és a címhez. A mulatozó figurák természetesen mai környezetbe lettek helyezve.

– Kiknek ajánlod a könyvet?

– Olcsó poén azt mondani, hogy mindenkinek. De inkább a South Park bevezető szövegét idézem, kicsit átfogalmazva: „A könyvben nyugalom megzavarására alkalmas mondatok találhatók. Elolvasását semmilyen korosztálynak nem ajánljuk.”