Az asztal köré ültünk a munkatársakkal, két színész barátom adott elő részleteket a könyvből, aztán az irodalomtudomány egyik szakembere mondott méltató szavakat. Mosolyogva mesélte, hogy nem is nagyon tudta letenni, annyira olvastatta magát ez a csokornyi írás. Jólesett, amit mondott, nekem is sok ilyen könyvem van, ami így rabul ejtett és magával sodort. A másik irodalomtudós, akinek a versek jutottak, azzal kezdte a mondandóját, hogy neki viszont csak akkor tetszik egy könyv, ha csak lassan tudja olvasni. Ízlelgetnie kell a szavakat, mondatokat. És mivel övé lett a zárszó, enyém lett a kétely, hogy akkor most jó könyv-e a Tócsatükörben vagy csapnivaló.
Az az igazság, hogy azóta is sokat gondolkodtam ezen. Az irodalomtudósok közül már egyiknek sem tudom a nevét, és valószínűleg az életben nem fogok velük újra találkozni, tehát legyinthetnék, hogy mindegy, mégsem vagyok rá képes. Két ember beszélt ugyanis, és az egyikük teljesen az ellenkezőjét mondta annak, amit a másik. Márpedig ezek szerint mindkét lehetőség megvan. Akad, akinek jó, ha sodorja a szöveg magával, és van, aki megpihenni vágyik egy-egy írás elolvasásakor.
Most, hogy kezembe került Prodán Márta Egy asztalnál a világ című kötete, megint felmerült bennem a kérdés: mitől jó egy könyv? Mert abban biztos vagyok, hogy ez a könyv jó. Szívesen veszem kézbe. Lelki elemózsiát kapok belőle. Befogadottságot élek át a tartalmán keresztül. Szeretek ránézni is, mert magamon érzem tőle az Isten mosolyát.
És van egy kettősség is bennem. Olvasnám még tovább és tovább, de meg kell állnom, hogy ne vesszen el, ne vesszen kárba a gondolat, amelynek a csíráját felfedeztem benne. Így aztán mégsem tudom „bekebelezni” gyorsan, inkább ízlelgetve, kóstolgatva, meg-megállva haladok vele. Tele van szépséggel, kedvességgel. Olyan érzés olvasni, mint egy jó baráttal leülni és elkölteni együtt egy nyugodt, derűs reggelit. A feltöltődés és megpihenés alkalma ez. Ugyanakkor útravaló egy új napra minden gondolat, amelyet megoszt velünk a szerző.
Nagyon furcsa róla úgy írni, hogy gyakorlatilag semmilyen háttér-információm nincs. Soha nem láttam, nem ismerem a családját, nem beszéltünk még egy szót sem egymással, mégis rokonnak, lelki társnak érzem, ismerősnek tűnik minden sora. A bennem lüktető érzések és indulatok az ő írásával olvashatók. Nagyon személyes, pedig nagyon intim, amiket ír. Milyen különös kapcsolódás ez?
Tulajdonképpen azt sem tudom, milyen műfajba soroljam ezeket a rövid írásokat. Mert egyes részek hiába nem rímelnek, mégis olyan líraiak, hogy szívem szerint verssé avatnám őket. Máskor a szöveg ritmusa késztet arra, hogy ne engedjek tovább egy-egy gondolatot, hanem ragadjam meg, mint egy felém nyújtott, nekem felkínált ajándékot. A kötetet díszítő képek szintén azt az érzést erősítették bennem, hogy vendég vagyok, aki betoppant egy házba, ahol meglepetten tapasztalja, hogy várták. Ismerősként, szeretettel fogadják, sőt befogadják. Szívszorítóan jó ezt átélni, mondhatnám: „szívrázó”.
Már az kíváncsivá tett, amikor a Luther Kiadó és az evangélikus könyvesbolt Facebook-oldalán láttam-hallottam a szerző felolvasását a kötetből, a könyv pedig nem okozott csalódást. A sokféle „férfilelkiségi vonal” mellett ez a női is fontos, és helye van. Varga Gyöngyi áldáskönyveiben éreztem még ennyire otthonosan magam. Azt hiszem, az olvasók között sokaknak van igényük erre a mélységre és magasságra. Erre a mindig kitárt karú Istenre, aki maga köré gyűjti az övéit, hogy óvja, védje, oltalmazza és nevelje őket. Túl sokszor hatalmasodik el rajtunk a külvilág zaja. Ritkán pihenünk meg a gyógyító csendben csak úgy – megélve, hogy szeretve vagyunk. Túl gyakran feledkeztünk meg a kegyelem igazi ízéről. Itt a lehetőség egy újabb könyv segítségével töltekezni belőle. Nagy szükség van rá.
A cikk az Evangélikus Élet magazin 85. évfolyam, 19–20. számában jelent meg 2020. május 24-én.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.