Abban nincsen semmi meglepő, hogy a méltán világhírű fiúkórus az ország templomának hatalmas gyülekezetét is elbűvölte kristálytiszta énekével, hiszen hangjukat eddig is hallhattuk rádióban, tévében, hangfelvételről. De volt egy meglepetés is a zenés istentiszteleten, valami, amire nem számítottunk, ami igazi provokációt jelentett a szó pozitív értelmében. Provokáción általában valami nem várt, nemkívánatos, valakit irritáló, olykor egyenesen bántó, támadó eseményt szoktunk érteni. Pedig a latin szó eredeti jelentése – pro-voco – csupán annyi, hogy valamit előhívunk, ami eddig akarva vagy akaratlanul rejtve volt…

Egy igencsak időszerű és szükséges provokáció tanúi lehettünk az istentisztelet úrvacsorai részében, amikor az osztás alatt egyszer csak elnémult a karzaton a „Thomanerek” éneke, és helyettük az orgona szólalt meg. Hárman osztottuk az úrvacsorát, és lentről csak annyit láttunk, hogy nagy a mozgolódás a karzaton: a kórustagok többsége megindult lefelé az úrvacsorai oltár felé. Hogy mi volt ebben a meglepetés, a „provokáció”? Az, hogy a kórus jelentős része tíz év alatti, matrózblúzos, kedves kisfiú, aki még nem konfirmált, de teljes természetességgel és bizalommal, kiskehellyel a kezében odatérdelt a felnőttekkel együtt az oltárhoz. Pillanatok alatt kellett döntenünk: kötelezzük-e vendégeinket is a hazai egyházban elterjedt gyakorlat tiszteletben tartására, és bocsássuk el őket egy áldással? Vagy „vendégjogon” kapják meg mindazt, amiért odatérdeltek: Krisztus testét és vérét, ostyában és borban?

Nyilvánvaló, hogy mindkét döntésnek megvolt a maga kockázata. Ha „csak” áldást kapnak, úgy érezhetik, valamiből kirekesztettük őket, amit pedig otthon és számos más testvéregyházban megkapnak. Ha viszont vendégeinket „egyenrangúsítjuk” a felnőttekkel (akikről egy nagyvárosi gyülekezetben csak részben tudhatjuk, hogy valóban konfirmáltak-e), akkor saját gyermekeink kerülnek „hátrányos helyzetbe”, hiszen őket ezen az istentiszteleten is csupán igei áldással bocsátottuk el az úrvacsorai oltártól. Végül a „vendégjog” győzött… 

Az istentisztelet utáni fogadáson a kórust kísérő lipcsei lelkészkollégának elmeséltem a dilemmánkat, aki megnyugtatott, hogy szerinte jól döntöttünk, hiszen ezek a gyermekek komoly úrvacsorai felkészítést kaptak a Tamás-iskolában. 

Nálunk viszont gyülekezeteinkben sokféle módon próbáljuk kezelni ezt a korábban ismeretlen feszültséget. Láttam olyan édesanyát, aki megosztotta a kapott ostyát karon ülő kisgyermekével. Akad lelkész, aki keksszel, mazsolával (!) „kárpótolja” a kicsiket… Kívánatos lenne egy általános jó rend kialakítása egyházunkban, ahol különben is olykor már-már anarchiába fordul a legendás „protestáns szabadság”.

Mindezt felismerve kérte fel a püspöki tanács eligazító állásfoglalásra zsinatunk teológiai bizottságát. Ennek az útmutatásnak a formálódó munkaanyagából szeretnék megosztani néhány gondolatot abban a reményben, hogy ezzel Olvasóinkat is továbbgondolkozásra, esetleg hozzászólásra provokálhatom.

„A Szentírás és hitvallási irataink szerint a keresztség az üdvösség feltétele, az egyházhoz tartozás jele. A gyermekkeresztség elterjedésével az óegyházi felfogás szerint együtt járt az úrvacsora is, amint ez a keleti és a bizánci ortodox gyakorlatban ma is látható. A nyugati keresztyénség a IV. lateráni zsinaton (1215) kapcsolta a gyónáshoz az úrvacsorát, a 7. életévet mint kánoni határt megjelölve. A konfirmáció a reformáció második nemzedéke alatt alakult ki, a saját hitvallástétel alkalmaként, az evangélikus egyházak egy részében azonban csak a pietizmus korában lett általánossá. Az úrvacsora a keresztségben kapott közösségi elhívásra emlékeztet, a konfirmáció ezt teszi tudatossá. Általános gyakorlat, hogy az úrvacsorai oltárhoz azok a gyermekek és felnőttek is kijönnek (kijöhetnek) áldásért, akik nem részesülhetnek a szent jegyekben. Ekkleziológiailag a gyermek és a fiatal nem a holnap egyháza, hanem már a máé is, ezért ebből a szeretetközösségből nem zárhatók ki. […] Az európai evangélikus egyházak nagy része az elmúlt évtizedek során lehetőséget teremtett a gyermekek úrvacsoravételének lehetőségére. […] Általánosságban a gyermekúrvacsora feltétele a szülői (nagyszülői, keresztszülői) előkészítés, a közönséges táplálkozástól eltérő jelentés tudatossága. Ehhez a felkészítéshez a lelkész/hitoktató adhat tartalmi és módszertani segítséget. Nem köthető azonban a teljes úrvacsorai tanítás megértéséhez, hiszen egyrészt a misztérium-jelleg miatt ez nem is lehetséges a maga teljességében, másrészt ez a feltétel megtagadná a demenciával vagy értelmi korlátokkal élőktől is Jézus asztalközösségének a megélését. A mai helyzet sajátossága, hogy nemcsak különböző hitvallású egyházakhoz tartozó családtagok számára tér el az úrvacsoravételi életkor, de földrajzi értelemben is nagyok a különbségek, biblikus alapok nélkül. Fejlődéslélektani szempontból nem optimális a kamaszkori első úrvacsora. A konfirmáció azonban meghatározó fordulópont marad az önálló úrvacsoravétel, a keresztszülői felelősségvállalás szempontjából…”

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 19. számában jelent meg, 2017. május 14-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.