Milyen érzés tudni, hogy Isten ennyire ismer bennünket? Jó, felszabadító vagy inkább félelmetes, megsemmisítő?
Nem lehet elbújni előle. Úgy ismer bennünket, ahogy senki más, önmagamat sem ismerem ennyire, a családom, barátaim sem ismernek ennyire, mint ő. Ismeri a gondolataimat, érzéseimet, indulataimat, látja, hová tartanak a lépteim, mik a szándékaim. Nem lehet semmit eltitkolni, elrejteni előle. Ez jó vagy inkább félelmetes, netán egyszerre mindkettő?

Igaz, hogy ismer minket, de ezt az ismeretet nem ellenünk fordítja, ezzel az ismerettel nem él vissza a mi Urunk, hanem a mi érdekünkben és épülésünkre formálja vele az életünket. Nehéz ebben hinnünk, hiszen emberi világunkban annyit csalódtunk már a hatalmukkal, tudásukkal visszaélő emberekben, akik, ha megtudnak valamit rólad, azt azonnal ellened használják fel. Nehéz hinni ebben, mert sokakban Isten képe is lehet torzult, büntető, szigorú, főként, ha nem a szerető édesapa volt a meghatározó a családban.

Sokan lehetnek valláskárosultak, akik akár valláspatológiai esetté váltak, olyanok, akik lelkileg károsodtak egy negatív istenképtől, és beleragadtak ebbe a helyzetbe. Számukra biztosan félelmetes, hogy Isten mindent tud rólunk, előle nem tudunk elrejteni semmit.

Meg kell látnunk, hogy Isten ezt a tudását mindig a javunkra, épülésünkre használja, és nem ellenünkre. Inkább burkolózzunk bele ebbe az isteni tudásba, mint valami védősubába, adjuk át magunkat az ő szeretetének, aki minden rosszat jóra fordíthat bennünk és körülöttünk, és személy szerint gondoskodik mindenkiről, így vezetve minket életünkben.

Nem hatalommal és erővel, hanem az ő Lelkével. Adja Isten, hogy ez így lehessen a mi életünkben is!

Ámen.