Vannak ilyenek, mondhatnánk, de talán kevesen gondolnak arra, hogy a keresztyén hit megélése során is lehetnek hasonló torzulások. „Nézd már, még alig kezdte el a cikket, de már ítélkezik, torzulásokról beszél” – gondolhatják egyesek. Igaz, ne siessünk ennyire előre, inkább közösen gondoljuk végig, hogy a rajongás hogy épülhet fel és be a keresztyén életünkbe, és a jónak tűnő miért nem jó.

Eredet az ismeretlenben

Az arra hivatott lexikonok, szómagyarázatok szerint a rajongás bigottság, megrögzöttség, megszállottság, túlzott lelkesedés, elragadtatottság, hevület, bámulat és bálványozás. 

Honnan ered? Genetikai hajlam? Látott és tapasztalt minta? Tömegpszichózis? Félreértett és félremagyarázott Szentírás? Mi lehet az eredete a rajongásnak a hívő életben? Hogy létezik, tudjuk, és olykor tapasztaljuk. Korunk felszínes racionalizmusa beszivárgott ugyan a lelki életünkbe is, és ezért a rajongás nem borítja el az egyházi, gyülekezeti és egyéni életünket olyan mértékben, mint esetleg néhány korábbi időszakban, de jelenléte nyilvánvaló. Az is tény, hogy korokról korokra „újratermelődik” és ott is felüti fejét, ahol nem volt minta előtte. Egyházi, gyülekezeti előzmények nélkül, valakinek a szolgálata révén, akitől egyébként távol áll a rajongás, megszületik egy keresztyén közösség, és néhány éven belül a közösség tagjai közül néhányan a rajongás különböző „tüneteit mutatják”. Megjegyzem, először kitöröltem a „tünet” szót, hogy azért ez kicsit erős és végül is a betegségnek vannak tünetei, de azután mégis újraírtam, mert ez jobban kifejezi azt, amiről ez a cikk szól.

Ideálisból megosztó

Ma az egyházak azzal küszködnek, hogy nincs, vagy alig van alulról jövő építkezés. Az egyházi megújulás és ehhez kötődő tervek és stratégiák mind „fent” születnek, azokat felülről lefelé akarják megvalósítani, és csodálkozunk, hogy nagyon szerény hatásfokkal mennek át a teljes egyházi közéletbe. Tudom, ez kényszer, és nem a vezetők akarják így, hanem az egyház népének (van még ilyen?) közömbössége és beidegződései – „majd fent megmondják, merre és hogyan tovább” – teszik bénulttá az egyházakhoz még kötődő maradékot.

Érdekes, hogy a rajongás viszont alulról – módszertanilag az ideális szerint – nő ki. Mindig az egyén az, aki rajongó lesz, és hasonló testvéreivel – mint amikor az atomok molekulákat, majd vegyületeket alkotnak – formálhatnak rajongóvá a közösségen belül egy külön csoportot, vagy egy egész közösséget, gyülekezetet. Azt is ideálisnak gondolhatnánk, hogy ezzel színesítik gyülekezetüket vagy egyházukat, a valóságban azonban megosztják azt „mi”-re és ti”-re.

Felsőbbségtudat

Nem csak a rajongókra jellemző a felsőbbségtudat, de rájuk szinte kivétel nélkül. Egy olyan meggyőződés, mely a saját igazát az alázat elé helyezi. Ha mögötte erő és jogi eszközök vannak, akkor lenyomja a másik torkán. Ha nincsenek, kiválik, vagy csak elkülönül. 

Az előbbire a Saulból lett Pál önvallomása a legjobb példa: „Mert hallottátok, hogyan éltem egykor a zsidóság körében, hogy féktelenül üldöztem az Isten egyházát, és pusztítottam azt. És a zsidó hithűségben sok kortársamat felülmúltam népem körében, minthogy fölöttébb buzgó rajongója voltam atyáim hagyományainak” (Gal 1,13–14).

Az utóbbira pedig az egyháztörténet számtalan kiválása, szakadása emlékeztet. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy minden kiválás és szakadás mögött rajongó mozgalmak álltak.

Visszatérve az igazsághoz, mindez nem jelenti azt, hogy az igazság relatív és azért nem lehetek az Egyedüli Igazság, Jézus Krisztus oldalán, mondván, mindenkinek lehet saját igazsága (ez a ma egyházainak másik nagy kísértése); hanem azt jelenti, hogy azt az igazságot, melynek oldalán állok, melyet képviselek, melyről tanúságot teszek, 1) azt a Szentírás mérlegén vizsgálom meg, 2) alázattal teszem ezt, 3) belátom, hogy bármennyire is a Mester igazsága mellett állok, ebben a földi életben töredékes az ismeretem (1Kor 13,12), 4) mindenkor és mindenben a szeretet kell, hogy áthassa gondolataimat, beszédemet és cselekedeteimet. 

Pestiesen szólva, mindent überel az ilyen hozzáállás. 

Vigyázat, manipuláció!

Egy keresztyén embert a Gonosz szinte soha nem azzal kísért, hogy nincs Isten. Helyette észrevétlenül torzít. Mindig csak egy kicsit. Mi az a néhány fok eltérés a rajzlapon, szinte semmi, talán 1-2 milliméter plusz két egyenes között. A hajózásban a tengereken viszont akár több száz kilométeres különbséget jelenthet, és a cél, a biztos kikötő eltévesztését. 

Mi tengeren hajózunk, ahol mindenfajta időjárási és műszaki probléma felmerülhet. A révbeérést csak az garantálja, ha Jézus a kormányos, és ha Ő felügyeli a tájolót, hogy azt senki ne manipulálhassa, mondjuk egy kicsi mágnessel (mint Jules Verne Tizenöt éves kapitány című ifjúsági regényében).

A képes beszédet elhagyva, ez a keresztyén életben azt is jelentheti, hogy „kedves hívő testvér, nem elég Jézus Krisztus váltsághalála, nem elég, hogy te ezt magadra nézve elfogadtad és megvallottad, hogy az elfogadást is a Szentléleknek köszönheted, több kell, így ez még nem teljes. Nézd a bibliai példákat a kegyelmi ajándékokról.”

Teljesítménykényszer és kirekesztés

Talán a legáltalánosabb téves hívő hozzáállás az, hogy valamit hozzá kell tennem, valamivel ki kell egészítenem a krisztusi művet. Ez annak a tipikus esete, amikor a gyümölcs termi a fát és nem a fa a gyümölcsöt. Amikor a gyümölcsben lévő elhullott magból nő egy fa, akkor az is csak vadalany lesz, értéktelen terméssel.

A rajongás mögött mindig fellelhető a teljesítménykényszer, és nagyon rejtetten ugyan, de a társmegváltói késztetés. Valamit teljessé tenni, tökéletesíteni, mintha az nem lenne teljes, tökéletes és elegendő, és mintha én nem lennék életem végéig a tökéletesség híján. „Minden oké a jézusi megváltással, meg ehhez nem kell és nem szabad hozzányúlni, de a hangsúlyok nálad mintha nem jó helyen lennének. Ezen majd segítünk” – így az, aki már a lelki második emeletről szól le a földszintre.

„Ja, te ezt nem így látod, akkor a hiteddel valami gáz van. Te így nem tartozhatsz közénk. Na jó, tudod mit, azért maradhatsz, de a maghoz nem tartozhatsz.” Nem kell ezeket kimondani, csak érzékeltetni.

Szabadságdeficit

A rajongókra a görcsösség jellemző. Vagy úgy, ahogy ő, vagy sehogy. Jellemző a Krisztusban kapható szabadság hiánya. Pontosabban a felszabadultság hiánya. 

Felvidék egyik gyülekezetében csaknem szakításra került sor gyülekezet és lelkész között, amikor ő néhány évvel ezelőtt a már nem kapható, ezért nem pótolható, 1911-ben összeállított Dunántúli énekeskönyvet a Magyarországon is használatos Evangélikus énekeskönyvre akarta cserélni. A hívek rajongtak a régiért és mindazért, amit hozzá képzeltek, ezért ragaszkodtak hozzá. Elődeik énekeskönyvéhez, melyet velük együtt majd a koporsójukba tesznek. Kötődés a rituálékhoz bármi áron.

Van olyan lelkipásztor, aki abban rajongó, hogy semmit nem enged ki a kezéből, minden csak az ő kontrollja alatt mehet, és ha valami már meghaladná az erejét, akkor az inkább ne valósuljon meg. Csak a saját meggyőződése lehet a jó, csak az lehet a tuti. Akkor is, ha a gyülekezetének tagjai szívesen szolgálnának, de ha nem fér bele az idejébe, akkor lezárja őket, mint a gáztűzhelyen a lángot. 

Mi van emögött? Többszörös hitetlenség és önértékelési zavar. Amikor valaki nem hisz abban, hogy a Szentlélek 1) meg tud győzni, 2) meg tud magyarázni és 3) a téveset ki tudja javítani a hallgatóban. Pedig tudhatná, mert ezt teszi a Szentlélek az ő összes prédikációja alatt és után is a gyülekezet tagjaiban. És ráadásául magát különbnek, egyedül megfelelőnek tartja.

Tudom, voltak, vannak, lesznek szakadások, amikor valaki(k) félreviszi(k) a gyülekezetet, vagy annak egy részét, de valljuk be őszintén, hogy amikor ma Magyarországon az emberek 90%-ának nincs élő és rendszeres kapcsolata gyülekezettel, keresztyén közösséggel, akkor nem ez a legnagyobb probléma, nem ettől kell félni, hanem az elkötelezett szolgálók kis száma az evangélium hirdetésének az akadálya.

Széles és színes paletta

Ha valaki a keresztyén rajongókra gondol, akkor kisegyházakban, szektákban tevékenykedők, karizmáikat előtérbe helyezők jutnak eszébe. Pedig a már idézett páli önvallomás és a felhozott példák is azt mutatják, hogy a keresztyén élet minden területén lehet rajongó valaki. Az ortodoxia éppen úgy lehet a rajongás tárgya, mint a liberális teológia. A gyülekezeti szolgálatban a kizárólagosnak tartott módszerek, beváltnak hitt megoldások egy észrevétlenül és fokozatosan torzuló lélekben rajongássá válnak.

Ismerjük a példát, amikor egy egészséges lelkületű édesanya fiatalon özvegy lesz és egy szem fia lesz az apapótlék, férjpótlék, és elkezdi idealizálni gyermekét. Az egész észrevétlenül rajongásba megy át.

Istentiszteleti formák, énekek, gyülekezetvezetési sémák, nyugati egyházak gyakorlatai, megtérési elvárások és szabályok, lelki ajándékok – nem folytatom a sort – válhatnak „egy szem idealizált fiunkká”. Pedig így ír Pál: „ti is, mivel rajongtok a lelki ajándékokért, arra igyekezzetek, hogy gazdagodásotok a gyülekezet építését szolgálja” (1Kor 14,12). Rajongva ragaszkodunk hozzá, a változást és változtatást el sem tudjuk képzelni. Ezzel rátelepszünk a közösségre, a gyülekezetre, mely később a bénultság jegyeit fogja mutatni. Bénultság a szolgálatban, misszióban, bizonyságtételben, lélekmentésben.

A józanság Isten ajándéka

Van megoldás, van kiút, mert Isten a rajongásból szabadulást akar adni, a krisztusi szabadság tágas terére és távlataiba akar kivezetni. A nyilvánvaló bűnökből való megszabadulás után nem marad űr. A rajongás viszont furcsa szerzet, mert utána űr maradna, ha Isten nem töltené be azzal, amire az exrajongónak szüksége van, a józansággal. Sokféle józanság – meg annak látszata – létezik, de itt csak egy jöhet számításba, mégpedig a Krisztustól kapott. Én is elveszteném józanságomat, ha magam akarnám megmagyarázni a hogyant akkor, amikor a Lélek ezt jobban tudja. Figyeljünk csak Rá!:

– „Te azonban légy józan mindenben, a bajokat szenvedd el, végezd az evangélista munkáját, töltsd be szolgálatodat.” (2Tim 4,5)

– „Ezért tehát elméteket felkészítve, legyetek józanok és teljes bizonyossággal reménykedjetek abban a kegyelemben, amelyet Jézus Krisztus megjelenésekor kaptok.” (1Pt 1,13)

– „Mindennek a vége pedig már közel van: legyetek tehát bölcsek és józanok, hogy imádkozhassatok.” (1Pt 4,7)

– „Legyetek józanok, vigyázzatok, mert ellenségetek, az ördög mint ordító oroszlán jár szerte, keresve, kit nyeljen el.” (1Pt 5,8) Mintha az apostol tudna valamit. A rajongót könnyebben elnyeli az ördög.

– „Mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.” (2Tim 1,7)

– „Ami pedig a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelét és a hozzá való gyülekezésünket illeti, arra kérünk titeket, testvéreim, hogy ne veszítsétek el egyhamar józanságotokat…” (2Thessz 2,1–2)

– „Mert így szól az én Uram, az ÚR, Izráel Szentje: A megtérés és a higgadtság segítene rajtatok, a béke és a bizalom erőt adna nektek! De ti nem akarjátok…” (Ézs 30,15)