Az interjú szerkesztett formában az Evangélikus Életben olvasható.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 84. évfolyam, 5–6. számában jelent meg 2019. február 10-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.

Harmincnyolc éve kötötték össze az életüket a házasság hetének idei arcai, dr. Gorove László mentőorvos és Gorove Kriszta tanár. A házaspár a „Randevú egy életen át” mottót választotta a hétnek, mert vallják: a szenvedélyt, a vágyakozást, a másikkal való találkozás örömét egy életen át fenn kell tartani. Hogy ezt miként szolgálják például a randiesték, annak a titkát is elárulják interjúnkban, de a jegyesoktatásról és a gyereknevelés három lábáról is szó esik. 

– Igen fiatalok voltak, amikor megismerkedtek egymással. Mit tudhatunk erről?

Gorove Kriszta: Valóban egészen fiatalon ismerkedtünk meg. A katolikus Regnum Marianum közösségbe jártunk mindketten, és én csupán tizennégy éves voltam, Laci pedig tizennyolc, amikor elkezdett nekem udvarolni. Tizenhat éves voltam, amikor azt mondta, hogy el is fog venni feleségül.

– Mi fogta meg annak idején önöket a másikban?

Gorove László: Megláttam és megszerettem. Aztán kiderült, hogy nagyon sok mindenben jól megértjük egymást.

G. K.: Én az eszébe szerettem bele. Azt gondolom, hogy a nőknek ez fontosabb. Fantasztikus humora volt, amivel mindig le tudott nyűgözni.

G. L.: Mi az, hogy volt?

G. K.: Jó, most is van, természetesen ez megmaradt, mint ahogyan az én szépségem is, gondolom.

G. L.: Igen, igen!

G. K.: A másik, ami fontos volt, hogy mindketten keresztények vagyunk, ezt tudtuk egymásról, hiszen egy közösségbe jártunk.

– Mikor házasodtak össze?

G. L.: Akkor, amikor nekem még az utolsó, gyakorlati évem hátravolt az egyetemen, de eközben már dolgoztam a mentőknél. Krisztának pedig még három éve volt hátra a diplomáig.

G. K.: Az esküvő után egy évvel megszületett az első gyerekünk. Laci akkor végzett, én pedig a gyerekkel fejeztem be az egyetemet. Ki volt ez szépen számolva, és tudtuk, hogy megvalósítható.

– Több évtized után mit gondolnak, mi a jó házasság titka?

G. K.: A titkot mi sem tudjuk. Mindenkinek magának kell megkeresnie, mert nincsen recept. Számunkra fontos, hogy áldozzunk egymásra időt. Heti egy randiestét tartunk, ami már nagyon sok helyzetben megoldotta a kríziseket, nehézségeket.

– Hogyan kell elképzelni egy ilyen „randiestét”?

G. L.: Nagyjából tízéves házasok voltunk, amikor Kriszta kevesellni kezdte a kettőnk között zajló kommunikációt. Éreztük mindketten, hogy valami nem stimmel. Három gyerek után elkezdtünk csupán egymás mellett élni. Szerettük egymást, jó volt együtt, de valami hiányzott. Lelki vezetőnk azt tanácsolta, próbáljuk meg azt, hogy hetente egy estét kijelölünk, amit csak egymással töltünk el, és semmi mással nem foglalkozunk. A kezdet nem volt könnyű, és az idő sem volt a barátunk. El kellett terjeszteni rokonoknál, ismerősöknél és barátoknál, hogy minden csütörtökön kihelyezzük az „el vagyunk temetve vidéken jeltelen sírban” táblát. Meg kellett tanulni azt is, hogy legyen miről beszélgetni. Azóta is ugyanígy megvan ez a heti egy este, egy deklarált idő, amit kettesben töltünk. Ez persze nem azt jelenti, hogy egy héten át gyűjtöm a problémákat, amiket aztán aznap ráöntök a másikra. Ez inkább a mi esténk, amikor megbeszélhetjük az aktuális kérdéseket, de ha kedvünk tartja, sétálhatunk, színházba is mehetünk.

G. K.: Ez a hétköznapjaink fénypontja, amit mindketten várunk, és készülünk rá. Amikor még itthon voltam a gyerekekkel, ilyenkor volt lehetőségem arra, hogy felvegyek egy rendes ruhát.

– A katolikus háttér mennyiben nyújtott támogatást, amikor érezni kezdték, hogy gond van a házasságukban?

G. L.: Ahogy mondtam, volt lelki vezetőnk, ő tanácsolta a randiestéket is. De önmagában az, hogy valaki katolikus vagy keresztény, nem biztosíték a boldog házasságra. Azt gondoljuk, sokkal jobb megoldás az, hogy komolyan vesszük a kapcsolatunkat, és hajlandók vagyunk dolgozni is érte.

– Évek óta jegyesoktatást tartanak fiataloknak. Miért érezték úgy, hogy ez az a terület, amelyen tanácsot tudnak adni?

G. K.: A jegyesfelkészítés akkor indult, amikor 1993-ban Lacit diakónussá szentelték, és elkezdtünk azon gondolkodni, hogyan tudnánk mi is az egyház munkáját segíteni. Fontos volt számunkra, hogy valamit közösen csináljunk, és ez volt az a terület, ami mindkettőnknek a szívügye a kezdetektől fogva.

G. L.: A katolikus egyházban a diakónus az a felszentelt személy, akinek lehet felesége. Ha egy pap készíti fel a házasulandókat, akkor egyesek talán azt érzik, hogy ez így nem autentikus vagy nem eléggé hiteles ahhoz képest, aki maga is házasságban él, és megtapasztalta a problémákat, örömöket, amik egy házasságban lehetnek. Ezért éreztük úgy, hogy ezen a téren hitelesen tudunk segíteni.

– Miként zajlik a jegyesoktatás? Van ennek tematikája?

G. K.: Alapvetően arra építettük fel ezt, hogy beszélgetni fogunk a párokkal a kérdéseik alapján. De eleinte nem nagyon voltak kérdések, így készítettünk egy írásos anyagot, amit fejezetenként megkapnak, és azt meg kell beszélniük a következő alkalomig. Így aztán közösen tudunk ezekről a témákról mi is velük gondolkodni.

G. L.: A témák hétköznapiak, nem pedig elvont teológiai fejtegetések. Önelfogadásról, önismeretről, konfliktuskezelésről, szexualitásról, anyagiakról, lelki életről, imádságról, bibliaolvasásról is szólnak, de a harminchat fejezet kétharmada a házasság gyakorlati részéhez kapcsolódik. Mintegy hetven házaspárból álló közösségünkben minden házaspár valamilyen formában részt vesz ebben az oktatásban, így nem csak mi beszélgetünk az évi hetven-nyolcvan jegyespárral.

G. K.: Sok tanúságtétel is van a felkészítésben, elmeséljük saját tapasztalatainkat. Igen intim beszélgetések ezek, és köztünk maradnak.

– Milyen a fogadtatása ennek a fiatalok között?

G. L.: Ha valaki vállalja az oktatást egy fél éven keresztül, az komolyan veszi. Sokszor a pap az esküvőhöz feltételül szabja, de egy idő után azt tapasztaljuk, hogy a párok nem kötelező oktatásnak veszik, hanem felszabadultan járnak az alkalmakra.

– Később megmarad a kapcsolat a párokkal? Tudnak segíteni válság esetén?

G. K.: Amikor elkezdtük, célunk volt, hogy megpróbáljuk követni a párokat. Ennek több formája van: minden évben a házassági évfordulóra kapnak egy képeslapot, de csinálunk hétvégi programokat is, akár gyerekekkel, de van csak pároknak, csak férfiaknak vagy csak nőknek is. Így sokat tudunk azokról, akik nálunk megfordultak. Lehetőség van arra is, hogy bármilyen kérdés esetén hozzánk forduljanak.

G. L.: A képeslapokból kiderül egyfajta statisztika például a válási arányra. Ha visszaírnak, hogy ne küldjünk többet lapot, akkor tudjuk, hogy elváltak. Több mint huszonöt éve csináljuk, ezalatt négy és fél, öt százalék az elváltak aránya, ami elég jónak mondható.

– Öt gyermeket nevelnek, illetve neveltek fel. Mindig is nagycsaládra vágytak?

G. K.: Amikor összeházasodtunk, három gyereket terveztünk. Mindkettőnknek egy-egy testvére volt, így nem tudtuk, milyen nagycsaládban élni, de azt tudtuk, hogy kettőnél azért több gyermeket szeretnénk. Az első gyereket császárral szültem, így bele kellett törődnöm, hogy tényleg csak három adatott, és a Jóisten valami más feladatot bíz majd rám. De nem így történt, a Jóisten lehetővé tette, hogy – orvosi engedéllyel – szüljek még két gyereket, így mind az öt gyerekünk tervezetten, császármetszéssel született.

– Mit tartottak szem előtt a gyermekek nevelésénél? Orvosként László akkoriban is igen elfoglalt lehetett, így bizonyára a feleségére hárult a legtöbb feladat…

G. K.: Valóban az enyém volt a nagyobb rész, de Lacira mindig számíthattam. Hajlandó volt velem együttműködni, tudtunk közösen dolgozni.

G. L.: Az őszinteség, a nyitottság és a következetesség három lábán állt a gyereknevelési elvrendszerünk. Törekedtünk arra is, hogy egymás ellen sosem beszéltünk. Ha nem is értettünk egyet a másikkal, azt este beszéltük meg, négyszemközt, a gyerekek felé egységesek maradtunk.

G. K.: Hagytuk, hogy aki a vitás helyzetben döntött, annak a szava legyen mérvadó. Laci, ha megígérte, akkor mindig ott volt a gyerekek mellett, és ők pontosan tudták és számontartották, a papa mikor jön. Ha bármiben gond volt, mindig ott volt a férj és az apa, aki az utolsó szót kimondta. Ez nem szigorral mondott, hanem szerető és megértő szó volt.

G. L.: Arra mindig nagyon figyeltünk, hogy ha a gyerekekkel mentünk el kirándulni vagy nyaralni, akkor velük voltunk reggeltől estig. Tehát a figyelmünket nem osztottuk meg a gyerekeink és más dolgok között.

– A nagyszülőség mennyit változtatott az életükön?

G. K.: Mindig tudatosan készültünk az elengedésre, és most már örülünk, hogy újra ketten vagyunk, és újra tudjuk élvezni egymás társaságát. Jó látni az unokákat és azt, hogy a gyerekeink továbbvitték azokat az értékeket, amiket itthon láttak. Ez hatalmas nagy ajándék és kegyelem.

– A házasság hetének idei mottója a „Randevú egy életen át” lett. Érthető az eddigiekből, miért ezt választották, de kifejtenék, mit jelent önöknek ez a mondat?

G. L.: Jobban hangzik, mint a heti egy este…

G. K.: A szenvedélyt, a vágyakozást, a másikkal való találkozás örömét egy életen át fenn kell tartani. A fiatal párok sokszor azért fáradnak bele a házasságukba, mert elfelejtenek időt áldozni egymásra.

G. L.: Az egész életünk tele van feladatokkal, a munkánk, a gyereknevelés, az anyagiak, és így tovább… A házasság csapatmunka, és jó, ha csapatban végezhetjük, de sok házasság egy idő után nem szól másról, mint erről a csapatmunkáról, és a pár megszűnik házaspárként létezni. Az szűnik meg, ahogyan megismerkedtek egymással, szerelmesek lettek egymásba, odaálltak az Úr elé, és elkötelezték magukat egy életre. Ám nem arra kötelezték el magukat, hogy jó team lesznek, hanem hogy szerelmespár lesznek. Mi a randiestékkel sikeresen megvalósítottuk azt is, hogy végig egy pár tudtunk maradni, és remélem, most már nem is fogjuk ezt elrontani.

– A randiesték mellett van-e valami közös hobbijuk?

G. K.: Igazából nincsen, mert minden szabadidőnket Istennek adtuk például a jegyesbeszélgetésekkel. Ez nagy ajándék. Bár, mondjuk, szeretünk színházba járni…

G. L.: Meg múzeumba is… sőt olvasni is szeretünk. De kétségtelen, hogy a szabadidőnk döntő részében vagy kettesben vagyunk, vagy az Úr szőlőjében munkálkodunk.

– Miért vállalták el a felkérést, hogy idén önök legyenek a házasság hetének arcai?

G. K.: Azt gondolom, biztatni tudjuk az utánunk jövő generációkat: érdemes házasságot kötni, és lehet harmincnyolc évet házasságban boldogan élni.

További információk a házasság hetéről az interneten: Hazassaghete.hu.