Vannak-e szentjei az evangélikus egyháznak? A válasz gondolom nem lesz meglepő: nincsenek. Pontosabban nincsenek olyanok, akiket egy hivatalos eljárás során szentté nyilvánított volna egy arra felhatalmazott testület. Azonban mégis voltak, vannak olyan személyek, akiket megőrzött kollektív emlékezetünk, akikre ma is büszkék vagyunk. A reformáció évében nemcsak Lutherre emlékeztünk, hanem megjelent egy olyan könyvsorozat is, amelyben 150 magyar „protestáns hős” életrajzát olvashatjuk el.

Október 6-ához közel egy olyan képet mutatunk be, amely kialakításában és funkciójában is nagyon hasonlít a szentképekhez. A három fekete-fehér rajz reprográfiáját közös keretbe foglalva tehette ki valamikor egy ismeretlen a szobája falára. A három kép ugyanazt a személyt, Rázga Pált ábrázolja. Rázga Pál az 1848-49-es szabadságharc mártírja volt, a világosi fegyverletétel előtt majd’ két hónappal végeztette ki Pozsonyban Haynau. „Lógnia kell, elrettentő példa gyanánt valamennyi lázadó számára” – mondta a kegyelemért könyörgő pozsonyi asszonyok küldöttségének a megtorlásokat levezénylő táborszernagy.

Mi volt a vétke a pozsonyi evangélikus lelkész Rázga Pálnak? Részben ugyanaz, mint a szabadságharcot támogató sok ezer más magyarországi lelkésznek. Buzdított a haza védelmére és a szószékről is kihirdette a magyar kormány rendeleteit. Rázga azonban ennél is aktívabban támogatta a szabadságharcot. A szlovák származású, német nyelven szolgáló Rázga 1846-ban elmondott pozsonyi beköszöntő prédikációjában már nyilvánvalóvá tette elkötelezettségét: „Erőm, tehetségem a tied, szeretett gyülekezet; életem a hazáé! Az egyháznak örömmel adom meg, amit adhatok, hazámtól nem vonom el soha, mivel néki tartozom.” Két évvel később bizonyította, hogy a hazaszeretet nála nem csupán szép frázisokból állt. 1848 márciusában megalapította a pozsonyi nemzeti egyletet, amely tevékeny részt vállalt a helyi nemzetőrség megszervezésében. Rázga lelkészként csatlakozott a nemzetőrökhöz, a vesztes schwechati csatában is részt vett 1848 szeptemberében. Hazatérve tagja lett annak a bizottságnak, amely a város hűségét igyekezett fenntartani a magyar kormány iránt. 1848 december végén nem volt hajlandó menekülni, amikor a Windisch-Grätz herceg vezette császári seregek elfoglalták a várost. Letartóztatták, hadbíróság elé állították és halálra ítélték, az ítéletet azonban fél évig nem hajtották végre. Az 1849. május 30-án teljhatalmat kapott Haynau nem kegyelmezett a pozsonyi lelkésznek: Rázga Pált június 18-án végezték ki Pozsony melletti Szamár-dombon.

Rázga nemcsak az evangélikus egyház, hanem a nemzet vértanúja is lett. Képmása és a kivégzéséről készült rajz sokakhoz eljutott. Azonban a bitófáját cipelő Rázga ábrázolása nem hiteles: nem ő vitte az oszlopot és nem volt jelen családja sem. Sőt, a képen látható hat gyerek is tévedés, a pozsonyi lelkész valójában „csak” öt gyermeket hagyott árván. De nem is a „hitelesség” volt a célja a kép alkotójának, hanem a mártírium ábrázolása, a távoli párhuzamba állítás a krisztusi kereszthalállal. Rázga tragédiája a nemzet tragédiáját fejezte ki azok számára, akik a múzeumban kiállított képet elkészítették és szobájuk falára akasztották.

A vértanúság megállapításához nem kell hivatal – elég hozzá a kiélezett történelmi helyzet, a megalázott hatalom bosszúvágya és a belső meggyőződéshez való rendíthetetlen hűség. Ahogyan a 19., úgy a 21. században sem nevelnek senkit sem vértanúnak – a mártírok bátorságát, kitartását azonban mindig, minden nemzedéknek be kell mutatni. Rázga Pál ábrázolása ezért szerepel az evangélikus múzeum állandó kiállításán.