– Önök a Tényfeltáró Bizottságban nemcsak történészek, hanem hívő evangélikusok is. Ön presbiter és kántor, a családjában lelkészek is vannak. És 15 éve teregetik ki a saját egyházuk szennyesét. Minek ez Önöknek?

– Hát igen, a belső kritika jórészt épp erről szól: mi a kukában turkálunk, és ezzel alaposan lejáratjuk az egyházat. Mások azt kérdezik, hasznunkra válik-e mindez. Szóval jócskán vannak ellenzői a tényfeltárásnak. Sokunknak mérvadó az, amit Ittzés János püspök mondott ki 2006-ban: az ügynökmúlt az egyház teljes nyilvánossága elé tartozik, mert aki ügynökként az egyház tagjai ellen vétett, az az egész közösség ellen vétett. Ezért hát mindenkit megillet a tisztánlátás joga. Az pedig már a legelején egyértelmű volt, hogy a múltunkat nekünk kell feltárnunk.

– Engem az lep meg, hogy az első könyvek megjelenése után se fújták le a kutatást. Pedig kiderült, hogy több püspökük, köztük a csaknem 30 évig működött Káldy Zoltán is be volt szervezve, aki püspök volt 1958-tól, elnök 1967-től haláláig, 1987-ig. És például a jelenlegi világi vezetőjük, Prőhle Gergely országos felügyelő egyik rokona, egy neves teológus is.

– Ez még egyszer sem merült fel. Sőt, a zsinat és az egyházvezetés évente megerősíti, hogy vigyük végig, amit 2005-ben elkezdtünk. Konszenzus van abban, hogy a szembenézés hozzátartozik az egyház hitelességéhez, és a megtisztulását segíti. Egyetlen házasság, család vagy közösség sem működik igazán, ha a konfliktusok kibeszéletlenül maradnak, ha elmarad a bűnbánat és a megbocsátás. Egy egyház, ha tényleg komolyan gondolja Krisztus követését, ráadásul lutheri örökség van a tarsolyában, aligha tehet mást, még ha ez sok fájdalommal, sérüléssel is jár.

A teljes cikk az Élet és Irodalom oldalán, a reklám megtekintését követően olvasható.