Igazat kell adnom Garádi Péternek. Az idő, melyben élünk, szorongató.1 A legkülönbözőbb módokon olyan erkölcsi problémákkal szembesíti a keresztyéneket, amelyek nem hagynak nyugodni. Tudjuk, hogy a Krisztus tanítványaiként élő hívők mindig is idegenek voltak a világban. Számos újszövetségi hely érzékelteti, hogy mi volt a pogány világ erkölcse, melyet a keresztyének elvetettek (Róm 1,28–32; Ef 5,1–14; Kol 3,5–10; 1Thessz 4,1–8; 1Tim 3,1–6 stb.). Beleláthatunk abba is, milyen súlyos egyéni és közösségi küzdelmet követelő kihívás volt számukra, hogy elhagyják korábbi életük erkölcsét és Krisztus követőiként éljenek. Nem lehet azonban vigasz, hogy régen is szorongató volt a helyzet. Szorongató a mai helyzet azért, mert most szorongat és minket szorongat. Ez a mi nyomorúságunk, és nekünk kell benne helytállnunk. De szorongató azért is, mert nemcsak az egyes keresztyén hívőket, hanem a maga szervezeti formájában az egyházat is az elé a kérdés elé állítja, hogy teljesíti-e küldetését. Korunk csaknem minden szereplőjére jellemző a megállapítás: „Az élet utazásán kikapcsolják a hajó radarkészülékét.”2

A második világháború előtti és utáni felfordult világban számos nemzeti egyház vezetősége hallgatott. A következő nemzedék úgy érezte, hogy ez cinkosság volt. Az utánuk jövők azzal igyekeztek ezt jóvátenni, hogy állásfoglalásokat adtak ki a társadalom egészét érintő szociális és erkölcsi kérdésekben. Sokakban alakult ki ennek következtében olyan kép, hogy csak az egyházi vezetők dolga – és nem is lenne más dolguk nekik, mint – ilyen nyilatkozatok készítése. Ahol pedig nem folytatták ezt a gyakorlatot, ott úgy érzik az emberek egyházon belül és egyházon kívül, hogy az egyház önző érdekből vagy éppen konfrontációtól félve közömbösen és bűnösen hallgat, amikor világos és határozott szóra, vallástételre lenne szükség. Az egyház létéhez ugyanis hozzátartozik, hogy ismeri és hirdeti Isten rendjét. De mégis, ha minden rendetlenség, gyűlöletkeltő beszéd, embertelenség, Isten és ember ellen elkövetett vétek láttán tiltakozna, akkor a nap huszonnégy órája sem lenne elég, hogy minden vétkest és minden vétket megnevezzen. Az egyház elsősorban azzal teljesítheti küldetését, hogy tanít Isten rendjéről és törvényéről.

Az egyháznak, az evangélikus egyháznak is van tanítása. Nem kell ilyet készíteni. Két hitvallásunk részletekbe menően foglalkozik azzal, mit parancsol Isten törvénye. Példát adott Luther azzal, hogy szinte minden évben egyszer vagy kétszer tanított a tízparancsolatról egy-egy hétig. Kis és Nagy kátéjában tudatosan az Apostoli hitvallás és az Úrtól tanult imádság előtt, az első helyen magyarázta a tízparancsolatot. Ez a tíz ige nemcsak a hívőknek, hanem a hitetleneknek is szól, rájuk is érvényes. Kivétel nélkül mindenkinek tudnia kell és tudomásul kell vennie, mi az a rend, ami az emberi élet s a társadalom jólléte érdekében elengedhetetlen, és amit Isten következetesen megkövetel. Hiába mondja a magát felvilágosultnak tartó ember, hogy ez őrá nem vonatkozik, mert nem hisz Istenben. Jelenleg már ott tartunk, hogy az emberek nem az egyik vagy másik erkölcsi törvény tartalmát, hanem az erkölcsi törvény létét és jogosultságát is tagadják. Ilyen értelemben anómiás, törvény nélküli, azaz törvényt nemcsak nem tisztelő, hanem nem is ismerő társadalomban élünk. A tízparancsolat azonban olyan rendet ad elénk, amely megkerülhetetlen. Ha akár egyikét vagy másikát semmibe veszik, annak súlyos következményei vannak nemcsak az egyes emberre, hanem a társadalomra is. Következik ez az első parancsolat (Ne legyen más istened!) figyelmen kívül hagyásából. Az az ember, aki így tesz, abba ringatja magát, kénye-kedve szerint élhet. Ennek riasztó és félelmetes következményei alatt nyög az egész emberiség, de a teremtett világ is. Még a hívő emberek némelyike is berzenkedve olvassa vagy hallgatja a tízparancsolat bevezetését, amely büntetéssel fenyegeti utódaikkal együtt azokat, akik vétenek Isten törvénye ellen (2Móz 20,5–6). Hiába mondja a magát keresztyénnek mondó, tehát az isteni rendet elvileg elfogadó ember is, hogy – mert éppen nincs kedve vagy érdekével ellentétes Isten rendjét betartania – most még, ez egyszer Isten elnézi a botlását, mert hiszen ő megbocsát. Isten törvénye ugyanis nem esetleges és önkényes követelményeket állít elénk, hanem olyanokat, amelyek nélkülözhetetlenek a földi léthez.

Kis kátéjában Luther csupán egy-egy mondattal írja le a parancsolatok értelmét. Magyarázatai magukba foglalják, mit tilt és mit követel az adott parancsolat. Tömör, ugyanakkor tág értelmű, szinte művészi mondatok ezek, amelyeket érdemes mindenkinek szóról szóra megtanulnia. Mindezt bővebben fejti ki a Nagy kátéban. Az eltelt öt évszázadnyi idő ellenére sem kell leverni róla a port, mert sorait olvasva az az érzésünk, mintha Luther mai újságokat olvasott és a televízió mai híreit figyelte volna. Mégsem a korabeli emberek gyalázatos bukásaiban vagy szaftos bűneiben vájkál, amilyenek voltak bőségesen akkor is. Jól tudja, hogy a kis tolvajok mellett ott vannak a nagy hatalmas főtolvajok, „akik nem egy vagy két várost, hanem egész Németországot naponta kirabolják”. Az egyszerű emberekhez szólva azokat a keresztyéneket szembesíti a parancsolatokkal, akik hallgatják a prédikációt, akik egyháztagoknak vallják magukat. Nem sok értelme van ugyanis a távollevők bűneiről és mulasztásairól beszélni. A kátébeli magyarázatokat úgy kell olvasnunk, hogy példákat adnak arra nézve, miként lehet és kell nekünk megragadnunk a parancsolatok mai tartalmát.

Az Isten jó rendjeként megismert erkölcsi normarendszer hirdetése sok nehézségbe ütközik. Nem kell ezt különösebben bizonygatni. Nagy ugyanis a távolság a hirdetett norma és a világ valósága között. A világ valóságában az isteni norma a széltében-hosszában elterjedt közgondolkodás számára idegenül hat és megvalósíthatatlannak tűnik. Nem alaptalan ebben a helyzetben Garádi Péter aggodalma, hogy az intézményes egyházak mint szervezetek – a konfrontációtól tartva és megtépázott kedveltségüket féltve – kitérnek a feladat elől, vagy behódolnak a keresztyénségtől távoli, vele ellentétes, sőt ellenséges közgondolkodásnak. Végeredményben nem teljesítik megfelelően küldetésüket. Ez a veszedelem mindig is fennállt (Róm 12,2; 1Pt 1,14), de elvilágiasodott korunkban mintha még élesebben ez lenne a helyzet. Bizonyos szempontból könnyebb volt Luthernek és a régieknek, és akár a ma élő idősebb nemzedéknek is, mert ők még nem tiltakoztak, amikor istenhívőkként szólították meg őket. A keresztyén egyház dominált nemcsak az európai országokban, hanem az egész világon. Mára viszont megelevenedtek és számbelileg is növekedtek a nem keresztyén világvallások, amint emelkedett azoknak a száma is, akik elutasítanak bármiféle vallásos hitet. Mivel Jézus követésében a keresztyén erkölcs nem a hívő emberre ráerőszakolt kényszerzubbony, hanem Isten jó akaratának engedelmeskedő, de mégis szabad belátás és elhatározás alapján megvalósítandó erkölcs, elengedhetetlen a párbeszéd azokkal, akik más értékeket tartanak fontosnak. Isten igéjéhez ragaszkodva a keresztyénség ebben a párbeszédben ésszerű, emberséges, vagyis humánus értékeket képvisel, és sokat adott, ma is sokat adhat és ad a nem-keresztyén világnak. E párbeszéd során a keresztyén egyház kritikusan viszonyul a nem-keresztyén világ által képviselt sokszínű erkölcshöz és vitát folytat vele, ami mégsem zárja ki, hogy ne tanulhatna és nem kellene tanulnia is e párbeszéd során, hiszen „a törvény cselekedete a szívükbe van írva” a törvény nélkülieknek is (Róm 2,15).

Korunkban számos olyan erkölcsi problémával szembesülünk, amelyekre nézve sem a Szentírás, sem a reformáció nem adhatott közvetlen választ. Nekünk kell Isten előtt állva és igéjére figyelve felismernünk a követendő utat. Néhány mai probléma:

1. Az emberi élet a fogantatással kezdődik, mert az anyaméhbe ágyazódott zigótából ember fejlődik. Attól kezdve védelmezni kell. Az életesélyek igen jelentős növekedése miatt a születések a korábbi korokhoz képest alacsonyabb számával is fenntartható lenne a népesség. A terhességmegszakítás ebben a helyzetben sem lehet a születésszabályozás eszköze. A hazai egyházaknak és egyes keresztyén embereknek is fel kellene mérniük, miben és (szóval-tettel) hogyan segíthetnének, hogy a terhességet az asszonyok áldott állapotként éljék meg. A jelenlegi hazai gyermekvállalás szintje viszont olyan alacsony, hogy az már a társadalom egészséges összetételét és jövőjét is veszélyezteti részben már ma, részben a mai fiatalok idős korában. El kell ismerni, hogy vannak olyan élethelyzetek, amikor a megfogant élet hordozója drámai szükséghelyzetbe kerül. A társadalom kötelessége, hogy segítsen az ilyen helyzet megelőzésében (felvilágosítás, családtervezés) és megóvja az asszonyt a sarlatánoktól. Az apának a szélesebb családdal és a társadalommal együtt az anya mellett kell állnia, mert a gyermekvállalási kedv nem kizárólag az anyagi helyzet függvénye.

2. Az ember mint férfi és nő kölcsönösen egymás javára rendelt segítőtársak Isten jó rendjében. Férfi és nő közös életének alapja az élethosszig tartó kölcsönös szeretet és hűség, amelynek intézményes és a társadalom által elismert formája elsősorban a monogám házasság. Más okból, mint a reformáció korában, ma is fontos a fiatalokat házasságra buzdítani. A közgondolkodásban sok jele van annak, hogy sokszor sem a benne élők, sem a rajta kívül állók nem tartják tiszteletben a házastársi elköteleződést. Hiszen sok taszító és rossz példát is lehet tudomásunk. Bölcs útmutatások mellett sok az egyoldalú és a félrevezető is. Egyházi és társadalmi oldalról is azon kell fáradozni, hogy az ifjú korba lépők minden tekintetben érett emberek legyenek, akik képesek a másik nem megbecsülésére, tiszteletére és önzetlen támogatására.

3. A harmonikus közös élet egyoldalú áldozathozatalt is kívánhat, és nem nélkülözi a próbatételeket sem. A felek javára válik mégis minden közösen megharcolt küzdelem és a kölcsönös bocsánatkérés megbocsátással. Ha mégsem teljesül az isteni rendeltetés, hogy „békességben éljünk” (1Kor 7,15b), hanem egymást marják és falják, és elemésztik egymást (Gal 5,15), mert az elviselhetetlenül aszimmetrikus kapcsolaton keményszívűségük miatt nem tudnak változtatni (Mt 19,8), akkor nemcsak jobb, de életmentő is lehet különválni. A társadalomnak viszont kötelessége, hogy miközben védi a házasság rendjét, védje a gyengébb felet, legyenek azok akár a gyermekek, akár az asszony, de akár a férj is.

4. A férfiak közötti szexuális érintkezés az ószövetségi tisztasági törvények tilalma alatt áll (3Móz 18,22; 20,13), az Újszövetségben ez a bűnbe esett világ egyik vonása (Róm 1,26–27). Évszázados tapasztalat, hogy az azonos neműek felé irányultság nem egyéni választás és elhatározás következménye. Ezért, bár sokféle árnyalat és változat lehetséges, mégis – Garádi Péter szavaival3 – „teljes szeretettel, irgalommal és tisztelettel kell fordulni azok felé, akik fizikailag más szexuális adottságokkal születtek, de az ő helyzetüket nem lehet mintaként, választható lehetőségként propagálni.” Segíteni kell azokat, akik szeretnének megszabadulni az azonos neműekhez való vonzódásuktól. Abban az esetben, ha erre nincs készség vagy esély, erkölcsi szempontból a pusztán fizikai és esetleges kapcsolatokkal szemben előnyben részesítendő az érzelmeken is alapuló tartós kapcsolat. A bejegyzett élettársi kapcsolat intézménye jogi védelmet is nyújt számukra.

5. Férfinak vagy nőnek lenni elsősorban születési adottság. Ennek egyértelműségét a kromoszómák ritkán előforduló szokatlan eltérései is csak az esetek elenyésző kisebbségében kérdőjelezik meg. A születésen kívül az ember nemi jellegét jelentősen színezik a társadalmi hatások és elvárások is. Ennek kifejezésére használják a gender szót, sajnos anélkül, hogy mindig tisztáznák, mit értenek alatta. Egyik értelmezésében a gender azoknak a hatásoknak és elvárásoknak az összessége, amely kialakítja, hogy társadalmi lény mivoltunkat születési nemünkkel összhangban hogyan éljük meg. Az ember a születési nemét ugyanis társadalmi közegével kölcsönhatásban éli meg, akár akarja, akár nem. Indokolt megvizsgálni, hogy a társadalmi szokások és elvárások nem részesítik-e olyan hátrányban valamelyik felet, ami igazságtalansággal, egyenlőtlenséggel, aszimmetriával jár. Szükséges ugyanis ezek elkerülése. Másik értelmezésében a gender a férfi-nő természet adta, teremtésbeli polaritásától függetlenítve értelmezi az ember férfi és női mivoltát, szexualitását és propagálja annak ilyen megélését. Ez a függetlenítés egyrészt lehetetlen, másrészt az ilyen feltételezésből kiinduló próbálkozások nem érhetik el teremtési rend nyújtotta teljességet. A másik nembe vágyódókat óvni kell a nemváltás beláthatatlan kockázataitól.4

6. A család fogalmát a Szentírás nem határozza meg, de mi sem természetesebb, mint hogy a család az apából, az anyából és a gyermekekből áll. Súlyos érv, hogy a gyermeknek – egészséges fejlődése érdekében – szüksége van apára és anyára, még ha ezt sokszor jogként írják is le. Nem jog, de az egyik legnagyobb ajándék, ha a gyermeknek testvére is van. Amikor arról beszélünk, hogy a társadalomnak védenie kell a családokat, akkor mégsem lehet a család fogalmát az ép családokra korlátozni. Hiszen a családok nemcsak a szülők felelőtlensége következtében, hanem a szülők önhibáján kívül is – betegség, baleset, háború – csonkává válhatnak. Számos apa vagy anya egyedül neveli gyermekeit. A csonka családok is családok. A legkülönbözőbb okok miatt szép számmal vannak teljesen árva vagy elhagyott gyermekek, akik számára az örökbefogadás a legjobb gondoskodás. Jó példával járnak elöl, akik gyermektelenül fogadnak örökbe gyermeket, és azok is, akik saját gyermekük/gyermekeik mellé. Bizonyára megállapítható, hogy egy azonos neműhöz vonzódó személy kész-e és képes-e vállalt gyermekét úgy nevelni és szeretni, hogy megkíméli attól a nehéz úttól, amelyet ő maga kénytelen volt végigjárni.

7. A koronavírus okozta járvány idején, amikor az egészségügyi rendszerek elérik teljesítőképességük határát, előfordulhat, hogy az orvosoknak arról kell dönteniük, hogy ki részesüljön a rendelkezésre álló kapacitásokból, vagyis, kit gyógyítsanak meg és kit nem. Másutt az orvostudomány olyan fejlettséget ér el, hogy olyanokat sem engednek meghalni, akiknek már nem tudnak elviselhető életet adni. Az ilyen helyzetekben hívők és nem hívők együtt állunk a roppant kérdés előtt, hogy mit jelent az ősi szabály szerint megtenni a jót és nem ártani. És mit jelent ilyen helyzetben, hogy nem ember, hanem Isten az ura az emberi életnek.

Miközben a hétmilliárdos emberiségben messzemenő egyetértés van az alapvető erkölcsi elvekben,5 számos eltérés is megállapítható. Fájdalmas és nehezen elviselhető tapasztalat, hogy némelyi erkölcsi kérdésben a keresztyének között is éles különbségek vannak. Ezek a különbségek olykor nem a hívő keresztyének testvéri találkozása során kerülnek terítékre, hanem a bulvársajtó szenzációt és botrányt kereső, a keresztyénséget lejáratni kívánó, nem egyszer egyoldalú és felületes tálalásában. Ilyenek hallatán szükséges a tények és a részletek alapos ismerete.

Magyarországra is eljutott a híre egy brémai bírósági eljárásnak: vádat emeltek Olaf Latzel brémai evangélikus lelkész ellen, aki egy házassági szemináriumon a homoszexualitás ellen foglalt állást. Nem zárható ki, hogy a vádlókat valójában a homoszexualitással szemben állást foglaló elleni fellépés motiválta. A vád azonban nem ez volt, hanem az, hogy a lelkész által használt kifejezések kimerítik a közösség elleni izgatás tényállását. A brémai bíróság 2020. november 26-án emiatt elsőfokon el is ítélte. A perről elérhető beszámoló alapján nem lehet az ügyet azzal leegyszerűsíteni, hogy a lelkészt a homoszexualitás ellenzése miatt ítélték el6 vagy hogy világi hatóságok büntető eljárásokat indítanak hitvalló lelkészek ellen, ahogyan az itthon keringő szóbeszéd közvetítette. Az eset azonban mutatja a probléma körüli szenvedélyes vitákat és az egymással élesen szembenálló frontokat. Nem mindegy, hogy akármelyik oldalon állók, milyen stílusban vesznek részt ezekben a vitákban. Éppen ezért kell törekedni a pontosságra az ilyen ügyek ismertetése kapcsán is. Sajnos könnyen lehet olyan esetekről olvasni, amelyek nem válnak a nyugat-európai keresztyénség és egyházai dicsőségére. Amikor ezekről szólunk – vagy esetleg hazai esetekről, mert ilyenek nemcsak nyugaton, hanem itthon is lehetnek –, először aprólékosan utána kellene nézni a tényeknek és a körülményeknek, hogy ne durva és ezért hamis általánosításokkal hozakodjunk elő.

Még ha megbízható, részletes ismeretek alapján szólunk is ilyen és hasonló fájdalmas ügyekről, nem tartom szerencsésnek azt sem, ha a bűnt vagy az Isten rendje elleni vétkezést a fentihez hasonló, távoli példákkal illusztráljuk megszólalásainkban. Valóban az lenne a helyzet, hogy Amerikába, Nyugat-Európába kell elmennünk, hogy az emberi bűnre és romlottságra példákat tudjunk felhozni? Belátható persze, hogy úgy vagyunk ezzel lelkileg is, mint a koronavírus-járvánnyal, hogy a világból érkező riasztó állapotok néhány hét múltával nálunk is bekövetkeznek. Jó hát előre tudni, hogy mi várható, hogy felkészülhessünk és felkészíthessünk. De lássuk be, lehet ennek hárító szerepe is: ők, ott messze, egy jól körülhatárolható csoport, jelentik a veszélyt reánk, akik így ártatlan-bárány-mivoltunkban ringathatjuk magunkat. Nem lenne elég magára hagyott szülő és hálátlan gyermek, gyűlölködés és harag, hűtlenség és szeretetlenség, bujaság és szemérmetlenség, kapzsiság és anyagiasság, hazugság, csúsztatás és szépítgetés, önző kívánság által mozgatott álnokság a világnak ezen a felén is? Hazánkban is? Közöttünk? És talán még bennünk magunkban is?

Nem állíthatja senki, hogy a keresztyénség a hiten kívül semmi másról nem szól. Nem igaz, hogy a reformáció középponti üzenete, az egyedül hit által (sola fide), egyedül Krisztus (solus Christus) elve mellőzné a cselekedeteket. Nem szorul bizonyításra, hogy Jézus Krisztus az életével, a szavaival és a halálával követendő példát adott tanítványainak. Jól látták reformátoraink, hogy Isten törvénye nem olyan tükör, amelybe tekintve a keresztyének a kiválóságukat vagy másokkal szemben az erkölcsi fölényüket láthatnák meg, hiszen a törvény mindig vádol. Szükségünk is van erre, hogy se el ne bizakodjunk, se képmutatók ne legyünk.

„Zúgolódás és vonakodás nélkül tegyetek mindent, hogy feddhetetlenek és romlatlanok legyetek, Isten hibátlan gyermekei az elfordult és elfajult nemzedékben, akik között ragyogtok, mint csillagok a világban, ha az élet igéjére figyeltek.” (Fil 2,14–16) Hogy mit sikerül elérnünk a magunk erejével, az persze nagy kérdés, de az nem, hogy mire kell törekednünk.