Amikor Deme Dóra, az Élim igazgatója bemutatta az értelmi fogyatékossággal élőkről gondoskodó intézmény munkáját, felvillantva annak közel százéves múltját a kis kápolnában, még feszengtünk. Az Evangélikus Roma Szakkollégium tagjainak semmilyen előzetes tapasztalata nem volt – mert honnan is lenne -, milyenek a fogyatékkal élők. Tisztes korú, idősödő nőket láttak a szemközti félkörben, akik közül néhányan épp olyan közléskényszert mutattak, mint a gyerekek szoktak, ha vendég érkezik. Megnyilvánulásaik, mint Bimbó monológja, Szöszike közbevetései, Hajnika játéka a harmóniumon és a szeretetotthonban dolgozó fejlesztő szakemberek – Belméné Gebei Gabriella és Hajdu Zsolt – magyarázatai azonban lassan kulcsot adtak a fiataloknak. Többségük pedagógiai, egészségügyi vagy szociális pályára készülve egyébként is rendelkezik az ilyen helyzetek értelmezéséhez szükséges empátiával.

 Az „oldódás” azonban a foglalkoztató házban következett be. Nem a kapucsínózástól, az inkább a szeretetotthon lakóit dobta fel: mint megtudtuk, a mindennapi rituálé fontos része, a napi boldogságdózis egyik fontos forrása. A fiatalok megcsodálták az itt élők gyönyörű kézműves alkotásait, és kedvtelve mosolyogtak azon, ahogy figyelmükért versengtek kínálással, kíváncsi kérdésekkel, vagy épp nehezen megfejthető történeteikkel… Az Élim munkatársai felkészültek ránk. Két előrajzolt zászló várta, hogy a „vegyes munkacsoportok” keze munkájától megszépüljenek. Büszke tekintetek simogatták az elkészült színes remekműveket. Elégedett volt az is, aki a cifrán kanyargó betűkön dolgozott, s az is, aki tenyérlenyomatával pecsételte meg a találkozást. Hát még az milyen örömöt érzett, aki látta, milyen közvetlen természetességgel vezeti az ügyesebb kéz a tétovázót… A festékes kimosakodás után a helyzet fokozódott: az Élim ápolt, virágos udvarán ravasz feladatokból összeállított sorverseny következett. Önfeledt játék teljes együttműködésben, ahol mindenki testhez álló feladatot kapott.

Csak aki kívülről szemlélte a versenylázzal átfűtött eseménysort, tudta elemezni és értelmezni, miért nevezik „bevonásnak”, „érzékenyítésnek” az Élim kiváló szakemberei az izgalmas közös játékot. Persze, hogy a szakkollégisták kapták a feladatot, hogy tolják a kerekesszéket! Most először életükben. Gyorsan is, kanyarodva is, de mindig biztonságos egyensúlyban tartva. Ezután soha többé nem lesz gondjuk azzal, ha oda kell lépniük egy kerekesszékeshez segíteni, mert már nem kérdés, hogyan kell. Ahogy az sem, hogyan kell a kanalat nyújtani egy falat étellel. És mert azt is megtapasztalták, milyen kiszolgáltatottan – bekötött szemmel – mások segítségére várni, valószínűleg a szolidaritás, a segítés szándéka is befészkelte magát. Ó, és milyen csodás most kacagva suhanni a szlalompályán abban a biztonságosra hangolt, tehát mindig cammogó kocsiban, vagy kézen fogva vezetni azt a szép nagyfiút, a szemének lenni, mikor célozni kell a vízzel teleszívott fecskendővel. Felszabadult, harsány jókedv ülte meg a hajdani adományozó, Somogyi Aranka portáját ezen a péntek délutánon, és a rövid hálaadás és közös éneklés után ki fáradtan, ki feltöltekezve búcsúzott az újabb találkozás reményében. Hogy arra sor kerül, arról még a program alatt, a foglalkoztató ház teraszán hoztak döntést az intézményvezetők, Deme Dóra és Molnár Erzsébet…