Egyházi és művészi körökben is különösen fontos, és kiemelt jelenősége van a mester-tanítvány kapcsolatoknak. Nem lehet akárki mester, és a tanítványok is általában kiválasztottak. Igaz, az ember sokszor méltatlannak tűnhet a tanítványságra, s hosszú idő kell ahhoz, hogy felfogjuk, mivel is jár az. Ki a mesterünk? Hozzá viszonyítva nekünk mi a feladatunk? Kornis Mihállyal a Magyar Szépíró Akadémián kerültem mester-tanítvány kapcsolatba. Az író csoportjába osztottak be a szemináriumra, automatikusan lettem a tanítványa.

Hamar kiderült, hogy nem akármilyen tanárom van. Az esetek többségében nem arról beszélt, hogy hogy kell írni, és hogyan nem, hanem szó szerint „élet-tant” tanított. Az írás, az értelmes élet külső és belső feltételeit tanította. Sokszor éreztem, hogy világosságot tud gyújtani az emberek fejében, ott is, ahol bennük addig csak kusza gondolatok rajzottak, vagy teljes sötétség honolt. Papi, lelkészi elvárásoknak tett eleget. Ezért érzem egyik tanítómnak őt. A megvilágosító beszéd egy teológus-lelkész pályafutása és élete során is elemi és esszenciális fontosságú cél. Nekünk magunkban kell tisztáznunk azt, hogy ki a világosság, honnan jön. Azt is, hogy mi következik a Világosság ismeretéből, hogyan is lehet általa homályosságot vagy sötétséget oszlatni a világban.

Mivel Kornis Mihálynak, teológiai gondolkodásmódomat tekintve ezt a szintet sikerült elérnie, bátran ülök le vele újra egy gyülekezet elé, beszélgetni.

Az első nyilvános diskurzusunkból szeretnék megosztani egy részletet, és egyben érdeklődést is gyújtani az érdeklődők fejében az áprilisi „folytatásra”.

Kornis Mihály: Tudja, ez örökké fog tartani. Vagy a Messiás eljöveteléig. Nem most karácsonyig, hanem amíg a világ fönnáll, addig. Mikor az ember életkorának egy adott pontján erre rájön, mint én, úgy érzi, mindaz, amit például politikai téren tett életében addig, végső soron hiábavaló volt, sőt felesleges, sőt idegesítő ezt a hatalmas szegénységet, sokoldalú sötétséget látva. Visszafelé tekintve, a gonosz szemszögéből nevetségesen eredménytelen volt az életem. A gonosz orrhosszal, de inkább sokkal többel, előttünk jár. Azt hiszem, a világon nem is lehet segíteni pusztán „jó” politikával. Bocsánatot kérek, így látom. Minden jó szándék a visszájára fordul. Ha a jó a realitások által meghatározott formában tud csak megvalósulni, rendre önnön ellentétébe fordul.
A nem-szabályszerű viselkedés az egyetlen, ami segít. A jézusi lázadás. Az emberbaráti. A szabályszerű, normatív viselkedés tébolyult, a szabálytalan, a szabályellenes, az a jézusi. Az irgalmas, a nem szabályszerű, a bolondul kegyes.

Gombkötő Beáta: A jézusi viselkedést a maga korában keresztre feszítéssel „jutalmazták”. Ez egyrészt azt bizonyítja, hogy amit ő csinált, annak semmi köze nem volt a szabályszerűhez, sőt annyira más volt, hogy a „sötétség nem fogadta be”. Nem fogadhatta be, mert az botrányos lett volna. Képtelenség is.
Engem mindig is vonzott az, ami úgymond jézusi. Persze akkor még nem tudtam, hogy ez az. Egyszerűen csak untatott minden szabályszerűség. Kezdve attól, hogy a kislányok babáznak. Én nem babáztam. Nem dacból, hanem mert a játék jellege, a szabályszerűsége nem érdekelt. Ez még nem vezetett egyenesen Jézushoz, de az orientációm kiélezte a figyelmem arra, hogy az Ő nem szabályszerű viselkedése az emberiség esélye. Persze nem tűnt fel nekem ez mindjárt, egyfelől csacska gyermek voltam, másfelől sokáig csak Jézus születésének és a halálának módját hangsúlyozták előttem, holott az, ami a kettő között történt, az szorult volna bővebb magyarázatra előttem. Tanulmányaim alatt hosszú évekbe került, míg megtaláltam azt, ami engem az evangéliumokból lényem mélyéig igazán megérint, meghat és megváltoztat. Talán nem meglepő, hogy a sok gondolat közül számomra azok lett meghatározók, melyek azt hangsúlyozták, hogy Jézus nem volt megalkuvó, nem érdekelték őt nem-szabályszerű viselkedésének következményei. Bátor volt. Ide tettem magamnak a mércét.

A szerző egyetemi lelkész.