– Az evangélikus egyház Nyíregyházán működtet idősek otthonát, óvodát, általános és középiskolát, kollégiumot, fogyatékos gyerekek otthonát, hajléktalanok ellátásával foglalkozó intézményt, roma szakkollégiumot és idősek házi gondozásával is foglalkoznak. Ez lenne az egyházak feladata, vagy „benyomulnak” minden kínálkozó résbe?

– Külső szemlélőként akár nyomulásnak is mondható ez, de könnyű belátni, hogy az egyház társadalmi szolgálata és szerepvállalása nem kerülhető meg. Az eredeti jézusi szándék szerint ez soha nem „nyomulás”, hanem a nyomorúság enyhítése, az emberibb lét elősegítése. Ez a látszólagos sokféleség azért alapvetően az oktatási, szociális, egészségügyi, illetve kulturális területre korlátozódik.

– Amely területeken a keletkező igények ellátása elsősorban állami-önkormányzati feladat.

– A demokratikus fejlődésben, az állam és az egyház szétválasztásának az elvéből az is következik, hogy a korábban soroltak – oktatás, szociális ellátások, egészségügy – állami feladatok. Amikor tehát ezeket a kérdéseket akarjuk megválaszolni, akkor egyrészt az egyháznak tudnia kell, hogy itt egy állami feladatról van szó, illetve, hogy ez a részünkről átvállalt feladat. Tudnia kell az egyháznak, amikor a szegények ügyét fölvállalja, hogy nem a szegénység problémájának megoldását vállalja föl. Az egy csapdahelyzet lenne. A mi vállalásunk tehát segít enyhíteni a gondokat, de ugyanakkor jelezzük az önkormányzatnak, az államnak, a társadalomnak, hogy erőteljesen foglalkozzanak ezekkel a gondokkal, és alakuljon ki a különlegesen nehéz élethelyzetben lévők számára az együttérzés, a szolidaritás.

– Van valamilyen eredménye ezeknek a felhívásoknak?

– Ez változó, nem is mérhető, de vannak jó tapasztalataink. Ha eltekintünk az aktuálpolitikától, akkor az azért következik az egyházi intézmények megjelenéséből, hogy itt elvárásként fogalmazódik meg a nagyobb odafigyelés, az empátia, és a nagyobb emberség a munkavégzésben.

– Ez lenne a jellemző az egyházi intézmények mindegyikére? Élén az Oltalom Szeretetszolgálatnak, amely hajléktalanok ellátásával foglalkozik, felügyel egy idősek házi gondozásával is foglalkozó szeretetintézményt, ismeri a nyíregyházi evangélikus általános és középiskola működését.

– Nálunk sincsenek földre szállt angyalok. Vannak mutatók, amelyekből a munka minőségére lehet következtetni. Van, amikor tényleg jobban, másként végezzük itt a munkát és van, amikor nem úgy jönnek az eredmények. Azért csak jelent valamit, ha az általános iskolánk jelentkezési adataiból azt látjuk, hogy két osztályra 120 gyerek jelentkezik. A Luther Márton Kollégiumunkba is hosszú várólistáról lehet bekerülni. Ahol a „hozzáadott érték” a hitben, a bizalomban, az emberi kvalitásban és a szaktudásban együtt van, ott egy új minőség születhet.

– Ha maradunk a szociális feladatvállalásuknál, akkor mit gondol: az itt végzett munkájuk befolyásolja-e az elkeserítő szociális állapotokat, vagy „csupán” egy szépségtapasz, ami nagyon nem változtat a helyzeten?

– A hajléktalan ellátásban szerzett tapasztalataink mutatják a társadalom elszegényedését. Folyamatosan növekszik az ellátásra szorulók száma…

– Szakad a társadalom szövete, s közben mi van a társadalmi szolidaritással?

– Az egyik fontos feladatunk, hogy a szegényedésre, illetve a szegénység újratermelődésére ráirányítsuk az erőteljesebb figyelmet. Nyilván, hogy rosszul alakul a társadalom szerkezete is, amikor milliónyian kerülnek a „szakadék szélére” és időnként gond van a társadalmi szolidaritással is. Persze ez is kétoldalú. Sokan vannak, akik a saját életvezetésüket sem tudják megoldani. A Bibliában a bölcsesség szót úgy is használták, hogy valaki képes a saját életének a hajóját az egyik kikötőből a másikba vezetni. Borzasztó nehéz ebben az értékválságos időszakban még a teljesen konszolidált, akár hívő családok életvitele is. Sokszor látom, hogy az idősebb generáció masszív értékrendje mennyire kezelhetetlen az utánuk jövő generációk számára. Hihetetlenül fölgyorsult az élet és ezt lekövetni nem könnyű. Sokan szenvednek ezért „hajótörést”.

– Az új, vagy újra vállalt szerepkörében szerzett tapasztalataiból képes tanulni az egyház? Esetleg az új szerepkör már egy előregondolkodás eredménye, és itt a régi szerep van új terepen? Elképzelhető, hogy az egyház is jelentős hozadékkal számolhat?

– Mindenképpen. A magam tapasztalatáról tudok beszélni. Az, hogy nekem különlegesen nehéz élethelyzetben lévő emberekkel kell foglalkoznom nap nap után, nyilván visszahat a gondolkodásomra is. Olyan mély emberi katasztrófa- vagy csődhelyzeteket tapasztalunk, hogy sokszor éljük át a tehetetlenséget, mert nem tudunk segíteni. Bizony a hit, az nem egy varázslat, amit ha kimondunk, akkor adott a megoldás. Nincs, sokszor nincs megoldás. Van a kegyelem és vannak a nehezen elhordozható helyzetek egyszerre. A másik felismerés, hogy a segítés nem lehet ideológiai alapú. Ha valaki hajótöröttként szorul mentésre, akkor tőle nem azt kell megkérdezni, hogy hisz vagy nem hisz. Ha valaki megtapasztalja, hogy egyházi emberek, vagy egyházi szolgálat segített neki, akkor azt tartom tisztességesnek az egyház szempontjából is, hogy legfeljebb felajánljuk a segítettnek, hogy akár a hit, a bizalom tengelyén újragondolhatja az életét.

– Hogy állunk ezzel az egyház felől nézve? Hit, bizalom, egyház. Érzi, hogy tömegesen is megnyilvánulnak ezek az elköteleződések az egyháza irányában?

– Ez az egyház lényege. Egyik oldalról akár tömegesnek is tarthatnám, de tudom, hogy minden rossz lépésünk és minden rossz döntésünk pedig ez ellen hat, és a bizalmatlanságot erősíti. Nem véletlen az sem, amikor Ferenc pápa arról beszél, hogy a szegényeket, a bajba jutottakat sem lehet kirekeszteni az egyházból. Ezért is mondom én, hogy az egyház bizalmi tőkéje adott. A keresztyén közösségeknek éppen az volna a szerepük, hogy ezt a bizalmi „tankolást” megoldják. A bizalom itt a hit szinonimája. A bizalomnak, éppen, mint a benzinnek, magas a párolgási együtthatója. Ha az ember bizalmi alapon él, akkor óhatatlan, hogy plusz erőbevetésre is szükség van, csalódások érik, és, ha nem tudja pótolni ezt a bizalompárolgást, akkor jön a kiégés.

– Helyén van ma Magyarországon az egyház, a keresztyén egyház?

– Attól is függ, hogy mihez képest vizsgáljuk. Ha arra gondolunk, hogy mindig tudjuk-e és eltaláljuk-e a társadalmi feladatait, illetve meg tudjuk-e teremteni az egyház valódi önállóságát és ebben, jó irányban haladunk-e, akkor bizonytalan vagyok. Ha államilag függő helyzetben van az egyház – mert most így vagyunk –, akkor az önállóság kétséges.

– Az anyagi függőség egyúttal a mindenkori állam kiszolgálását is jelenti?

– Ez egyáltalán nem új keletű problémánk. Gyakorlatilag a Nagy Constantinus-i fordulat óta, amikor a keresztyénség államvallássá lett, dilemma a politikai keresztyénség léte. Magánvéleményem szerint történelmi hibát követett el a keresztyénség akkor, amikor üldözöttből hatalmi tényezővé vált. Az egyház a jézusi elképzelés szerint soha nem lehet hatalmi tényező. Az egyháznak soha nem a hatalom oldalán van a Jézustól kijelölt, identifikált helye.

– Ebből az is következne, hogy pártszimpátiája sem lehetne az egyháznak?

– Természetesen ez is következne ebből. Keserű tapasztalat például, hogy a középkori egyház mennyire rátelepedett az emberek hétköznapi életére is, és a reformáció 500 éves évfordulója azt is jelzi, hogy pontosan ettől akartak megszabadulni. Az újabb kori történelemnek két fordulópontja van. A II. világháborút követő, radikális állami beavatkozás, amikor minden egyházi vagyont elvettek. Lehet azon gondolkodni, hogy az egyházak, főként a katolikus egyház hatalmas vagyona hogyan keletkezett, de az a vagyon adott volt, és ennek segítségével működtetett iskolákat, szociális intézményeket és volt gazdasági önállósága. Az evangélikus egyház vagyonának döntő többségét az evangélikus értelmiség adta össze, amely lehetővé tette, hogy mi is szociális intézményeket, vagy oktatási intézményeket működtessünk. A kommunista hatalomátvétellel minden ilyen lehetőségünktől megfosztottak bennünket. Ezzel mintegy visszazuhantak az egyházak abba az eredeti jézusi szituációba, amikor semmink nincs, de valamit mégis kellene csinálnunk. Hatalmas volt a történelmi pofon, de azon legalább elgondolkodhattunk, hogy hányadán is állunk. A kommunista időszakban a politika arra használta ezt az állapotot, hogy a kezéből „etesse” az egyházakat, megfélemlítve és szinte idomítva a képviselőit. A rendszerváltással elvileg megszűnt a pártfelügyelet, irányítás és kontroll, de nem történt meg az egyházak részéről az őszinte helykeresés, hogy tehát itt vagyunk, de mi is a dolgunk? 25 évvel ezelőtt több irányba is elindulhattunk volna. De ha utánanézünk, akkor kiderül, hogy az egyházak – talán a történelmi reflexek miatt – egy kicsit inkább a politikai keresztyénség felé indultak el, miközben választhatták volna a politikától való egészséges távoltartást is. Az egyháznak minden oldalra nyitott közösségnek kell lennie.

– Talán akkor ebből is következik, hogy a rendszerváltást követően korántsem erősödtek meg úgy az egyházak, mint ahogy ezt sokan várták, főként egyházon belülről? Észrevették az emberek, hogy túlságosan politikaközelivé váltak?

– Ez egészen biztosan így történt. Az is jelzi, hogy az egyházak nem találták el a jó arányt a politikával való kapcsolatokban, hogy a rendszerváltás utáni bizalmi index, amely az egyházakat és a tűzoltókat tette az első helyre, mára alaposan leromlott. A tűzoltók ma is az első helyen vannak.

– Elérkezett már a tanulságok levonásának az ideje, mármint, hogy talán utat tévesztettek a rendszerváltás után? Vagy vannak felismerések, de ezek inkább személyekhez köthetők és nem a szervezetekhez?

– Nyilván vannak felismerések. A szervezeti felismerések nem politikai természetűek. A keresztyén egyházaknak azzal kell szembesülniük, hogy a bázisuk drámaian szűkül. Lehet abban az illúzióban ringatni magunkat, hogy a magyar társadalom keresztyén, de ez a vallási identitás kérdése, ebből nem következik, hogy gyakorló keresztyén is valaki. A vallási aktivitást vizsgáló felmérések alapján a lakosság 12–14 százaléka vallja magáról, hogy egy adott felekezethez tartozóként, a felekezet hitelveit betartva akar élni. Ez a társadalmi csoport nagyon idős. Az egyházaknak elég rossz a korfája. Egy lefelé tendáló spirálról beszélünk tehát. Ezért az is fontos kérdés ugyan, hogy mit gondol az adott felekezet a politikáról, de ettől sokkal égetőbb, hogy meg tud-e szólítani olyan új rétegeket, amelyek majd az egyház felé fordulnak.

– Képes új módon megszólalni az egyház, például az evangélikusok megszólalásaiban mi az újdonság, mi a modern?

– Nálunk egy egészséges, nagy vita zajlik ezekről a kihívásokról. Ennek jegyében megújult a hetilapunk, az Evangélikus Élet. Ez már egy sokkal inkább kézbe vehető újság, nem vallásosak számára is érdekes tartalommal. Elindult az interneten a Kötőszó blog. Rövid idő alatt negyvenezres látogatottsággal, ami mutatja, hogy érdemes belülről is elindítani új kezdeményezéseket. Ez a blog falakat tört át és bizonyítja, ha újszerűen, színvonalasan közelítünk egyházi témákhoz, a fiatalok érdeklődésére számíthatunk. Nálunk tehát vannak különféle kísérletek.

– Világiasabbnak, modernebbnek kell lenni és újfajta üzeneteket kell megfogalmazni? Vagy az üzenetek régiek, eredetiek, csak modern köntösbe kell öltöztetni?

– Nyilván régi üzeneteket szabad és lehet új módon megfogalmazni. Én azt gondolom, ha az emberek úgy érzékelik, hogy az egyháznak valami normális köze van a hétköznapjaikhoz, tehát olyat kapnak az istentiszteleteken, vagy konkrétan például a szociális szolgáltatásoknál, vagy az iskolánál, az óvodánál, ami tőlünk jön és számukra elfogadható, sőt nekik tetszik, akkor szélesedhet a bázis. Az embernél természetes igény a gondolkodás megújulásának a lehetősége, szükségessége. Lehet másként gondolkodni magamról, másról, de lehet másként gondolkodni Istenről is. A bizalmi gondolkodás megújulása ennek a folyamatnak a szíve-lelke. A jézusi – szeretet-bizalom – radikalizmus alapja ez a megújulási képesség. Úgy gondolom tehát, hogy az egyházban mindenképpen túl kell lépni az előítéleteken és a falakat, tévedéseket félre kell tenni és új módon kell az emberek felé fordulni.

Laborczi Géza evangélikus lelkész, a Nyíregyháza Kertvárosi Ágostai Hitvallású Evangélikus Gyülekezet lelkésze, az Oltalom Szeretetszolgálat intézményvezetője, a Luther Márton Kollégium és az Evangélikus Roma Szakkollégium igazgatótanácsának elnöke, a Keresztény Roma Szakkollégiumi Hálózat elnöke, az Országos Presbitérium tagja, címzetes főiskolai docens. Az 1990–1994 közötti Országgyűlésben képviselő (SZDSZ).