Délután négy órakor az Insula Lutherana tere megtelt érdeklődőkkel. Míg a Luther öröksége című állandó kiállítás mellett nagy buzgalommal kereste több nagyszülő és unokája, kalandvágyó házaspár és ide tévedt diák az eltévedt tárgyakat, addig az udvaron megkezdődtek a látványos – természetesen sóval folytatott – kémiai kísérletek és interaktív gyerekprogramok. Lutécium, tórium, erbium – a periódusos rendszer nem túl népszerű elemei, melyekből a leleményes szervezők a Luther Labor nevét megalkották. A különböző színezett sóoldatok mellett olyan izgalmas anyagokkal lehetett még kísérletezni, mint a Mártonik. 

A lutheránus udvar egy következő asztalán sóhoz kapcsolódó igéskártyákat és rajtuk személyre szóló üzenetet kaphattak az arra járók. Megfontolásra érdemes lehet például a következő s(z)ókártya: „Beszédetek legyen mindenkor kedves, sóval fűszerezett, hogy így mindenkinek helyesen tudjatok felelni.” (Kol 4,6) A harmadik asztalon régi, ma már kuriózumnak számító, az EOM birtokában lévő írógépek kaptak helyet, amelyek segítségével bárki kipróbálhatta a s(z)óírást mintaszövegként használva a Nádas Péter kisregényéből kivágott idézeteket. A hűs pincében mindeközben a bábelőadás előkészületei folytak: Krista Anita, aki az Evangélikus Hittudományi Egyetemen is tart bábos képzést, a gyerekekkel helyben készítette el a Benedek Elek „sómeséjében” szereplő papírbábokat, és együtt keltették életre a mesét. A résztvevők megtapasztalhatták, hogy a só még a szeretet mérője is lehet: „Úgy szeretlek édesapám, mint levesben a sót.”

Dr. Harmati Béla László, az Evangélikus Országos Múzeum vezetője, az esemény egyik főszervezője – aki a sokszínű program mindig más helyszínén tűnt fel éppen – lapunknak leleplezett néhány vitrinbeli játékos feladványt, például a fiktív marcipánfigurát Luther és Bora Katalin esküvői tortájáról. A legendás – világvégét ünneplő – lutheri gesztus, az almafa ültetése is megjelent: a reformátor által utolsóként ültetett almafa utolsó gyümölcse is ott piroslott a történeti dokumentumok között – nem kis derültséget kiváltva szemlélőiből. Az intézmény vezetője elárulta, hogy sokan épp ezek miatt a szórakoztató, szellemes feladványok miatt keresik fel minden évben újra az EOM-ot; a tavalyi alkalmon például az egyik eltökélt kakukktojás-keresőt elmélyült kutatásában még a záróra sem zavarta meg. 

A felnőttprogramok a pincében a „Kultúrshow” elnevezésű pódiumbeszélgetéssel kezdődtek, melynek meghívott vendégei a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársai, Erdélyi Gabriella társadalomtörténész és Weisz Boglárka, a középkori gazdaság történetének kutatója, valamint Csepregi Zoltán, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Egyháztörténeti Tanszékének vezetője és megbízott rektora voltak. Az élet sója kultúr-, társadalom-, gazdaság- és egyháztörténeti vonatkozásait körüljáró intellektuális utazás „idegenvezetője” Kertész Botond, az Evangélikus Országos Múzeum tudományos főmunkatársa volt. Hallatlanul érdekes információkat és adalékokat hallhatott a közönség a hamisított középkori alapítólevelektől, a papi kihágásokon és városi (elsősorban a kocsma terében megélt) testvériségérzeten át egészen a (szorosan a templom teréhez kötődő) szakrális előny fogalmáig. És egészen új szempontokat kaphatott a reformáció – és a reformációt egy sajátos aspektusból, Schwäbisch Hall sókitermelő városának története felől megvilágító Nádas-regény – megértéséhez, teljesebb szemléletéhez. A sónál is életszagúbb kérdések merültek fel a tudós dispután: például hogy mire jó az egyébként nem túl szívderítő emberiség története, és azt miért lehet szeretni; hogy mi a kontinuitás (folytonosság); mi a normalitás történészi szemmel; és nem utolsósorban, hogy mit jelentett a középkori ember számára a hit. 

Illusztris előadó volt az alkalmon a „Gasztroshow” „showmanje”, Gundel János, akinek dédnagyapja, a legendás vendéglős – az evangélikusok nagy büszkeségére – a Deák téri evangélikus templomban volt presbiter. Az előadó a neves család ételhez és étkezéshez fűződő különleges kapcsolatáról, a gasztronómiai kultúráról beszélt, miközben számtalan érdekes idézetet – többek között a Bibliából – és történeti adalékot hozott a sóról. Előadása előtt egy izgalmas kísérletre invitálta a jelenlévőket: ötféle sóoldatról kellett eldöntenie a bátor kóstolóknak, hogy azokban milyen koncentrációjú a só, aztán az eredményeket a szakértő ki is értékelte. Ebből világossá válhatott a hallgatóság számára, hogy a finom ízlés és az ízlelés mélységesen összefüggenek egymással. A só használatával kapcsolatban elsősorban a mértékletesség intelmét helyezte a hallgatóság szívére az előadó. Világossá tette, hogy a só nagy érték, az emberiség egy fontos kincse, tartósító- és egészségjavító (fű)szer, ugyanakkor túlzott fogyasztása veszélyes lehet. Előadása zárásaként dédnagyapja, Gundel Károly hangját és intelmeit tette közkinccsé az előadó egy régi – 1940-ben készült – rádiófelvétel lejátszásával. Ebből az eredeti interjúból megtudhatta a közönség, hogy „a fehér abrosz melletti tiszta örömöt” a jó tündérek hozzák, kellő szakértelem, érzék és figyelem nélkül azonban könnyen a gonosz kis manók áldozata lehet. 

A gasztronómai örömök után a zene élvezetének hódolhatott a hallgatóság a Swinging Kvartett nevet viselő jazzformáció jóvoltából, mely idén elnyerte a legjobb ifjúsági jazz-zenekar címet. Az 1930-as évek Amerikáját idéző dallamok a csokornyakkendős, hózentrógeres, láthatóan élvezettel játszó és önfeledt örömmel szólózó fiatalokkal igazi ízesítői, sói voltak az estének. A számok konferálója (és több esetben szerzője) a jazz-zenekar tanára – az épp egy másik múzeumok éjszakai rendezvényről érkező neves zenész –, Fodor László, Magyarország egyik legjobb dixieland zenekara, a Hot Jazz Band klarinétosa és szaxofonosa, valamint a kecskeméti Bohém Ragtime Jazz Band tagja volt. Az ígéretes négyes tagjai pedig: Szőke Csaba (dob), Berkó Domonkos (klarinét), Pálhegyi Ármin (zongora) és Kertész Mátyás (cselló).

Az estét a festői Balaton-Felvidék egyik neves borászata, a csopaki Jásdi Pince nemesítette és vidámította tovább kiváló boraival és Jásdi Attila „borlovaggal”, akinek ízes kommentárjaiból kiderült, nem kedveli a nagy szavakat, a sznob futamokat és a túl testes (vörös) borokat. Őszintén vallott a kezdetekről, nem elleplezve a szőlőgazdálkodás nehézségeit, ugyanakkor büszkén beszélt családja elvhűségéről és következetességéről. Ez utóbbi szintén – az előadó állítása szerint élő – borhoz hozzáadott érték. A szakértő hangsúlyozta, hogy a jó bor három összetevőjének, szárazanyag- és alkoholtartalmának, valamint könnyűségének egyenes arányban illik lennie egymással, ellenkező esetben félő, hogy a vendég nem fog kérni még egy pohárral. Jelezve, hogy ez a harmónia a Jásdi-pincészet borainak magától értetődő jellegzetessége, a közönség újra és újra nyújtotta poharát a lutheránus (ekkor elsősorban boros) pince mélyén, a véget nem érő Szent Iván-éjen…