– Milyen úton talált önre az Isten?

– Nagyon kanyargós úton jutottam el hozzá, illetve talált meg engem. Az ötvenes években születtem, és egy templom nélküli városban nőttem fel. A zenén keresztül vonzott Isten magához, belém ültette a zongorázás és az orgonazene iránti vágyat. Később hozzákapcsolódott a zenéhez a lelki élmény.

– Gyerekként is eljutott azért a templomba, a keresztény közösségbe?

– Nem. Az első templomos élményem az volt, amikor tíz-tizenkét éves koromban a szüleim megmutatták, hogy hol születtem. Elvittek Nagykanizsára, az ottani evangélikus templomba, ahol a lelkész kedvesen fogadott, és megkérdezte, szeretnék-e konfirmálni. Megijedtem a kérdéstől, mert akkoriban öntudatos úttörő voltam, és összeegyeztethetetlennek éreztem az akkori életformámmal, hogy templomba járjak. Édesanyám egyébként imádkozó életű evangélikus keresztény volt, a diakonisszák szeretetét is tőle kaptam, de templomba nem jártunk akkoriban. Az iskolában pedig elég vonalas nevelést kaptunk, ennek kettősségében éltem. Ebben a mozgalmi időszakomban nagyon élveztem a gyerektársaságot, a programokat, és idegennek éreztem azt a másik világot, amelyikbe néha-néha belecsöppentem.

–  Voltak a társaságában olyanok, akiken mégis megfigyelhette, milyen hívőként élni?

– Úgy emlékszem, csak a gimnáziumban kezdett foglalkoztatni, hogy is van „a másik oldalon”. Volt egy német barátnőm, akivel cseregyerekek voltunk, róla kiderült, hogy paplány. Náluk ismerhettem meg, hogy milyen egy lelkészcsalád élete, milyen egy ifjúsági kör. Érdeklődni kezdtem a hit dolgai iránt. Németül kezdtem olvasni a Bibliát, és az ifjúsági énekekkel is ezen a nyelven ismerkedtem meg. Egészen beleszerettem a germanisztikába. Az orosz nyelvet szintén kedveltem, ezért, bár a tanáraim reálpályára szántak, orosz–német szakos bölcsészhallgató lettem Debrecenben. Ott értek be azok a lelki hatások, amelyek Istennel kapcsolatban addig érlelődtek bennem. Debrecenben végre lehetőségem nyílt orgonálni tanulni. Az ottani orgonatanárom, Sepsy Károly református lelkész, orgonaművész egyben az első hitoktatóm is lett.

–  Visszanézve kik hatottak a személyiségére, hogy olyanná alakuljon az istenhite, ahogyan ma megéli?

– Mindenekelőtt az édesanyám, aki elmondta, hogy évekig várt gyermekre, és arra kérte az Istent, csak akkor szülessen gyermeke abba a nagyon kemény világba, ha Isten szolgája lesz. Aztán hatással volt rám Fónyad Pál, a lelkészem, aki keresztelt Nagykanizsán, és húszéves koromban konfirmált. Ő nagy szeretettel kísérte az életutamat. A gimnáziumi években gyakran mentünk kulturális napokra Sopronba az énekkarunkkal. Ott ismerkedtem meg egy katolikus pappal, Katona Farkas atyával, akiről évek múlva derült ki, hogy első találkozá- sunktól kezdve, azóta, hogy betévedtünk a templomába, imádkozott értünk, négy dunaújvárosi lányért. Az egyetemi idők alatt Szabó Gyula bácsi ifjúsági körébe és református teológusok baráti társaságába kerültem. Ők mind-mind vezetgettek engem ezen az úton. Amikor ötödévesként kikerültem Moszkvába, mindannyian imádkoztak értem, hogy a Lenin Pedagógiai Főiskolán nehogy meggondolatlanul szóljak valamit. A főiskolán Viktor Avraamovics Mamontov volt a mai szovjet irodalom tanára. Vele egy egész életre szóló barátság, illetve hittestvéri kapcsolat alakult ki. Belőle később pravoszláv szerzetes lett. Több mint harminc év után sikerült vele újra találkoznom Lettországban. (A teljesen valószerűtlen, mégis igaz találkozás történetét Görög Zoltánné megírta lapunk számára; megjelent az Evangélikus Élet 2014/4. számában. – A szerk.)

– Vannak olyanok, akikért rendszeresen imádkozik?

– Ritka, hogy olyan kitartó legyek ebben, mint akiket az előbb említettem. De például amikor az orgonánál ülök a templomban, letekintve mindig kiválasztok valakit a padban ülők közül, és érte imádkozom. A kétbodonyi gyülekezeti időnkben betévedt a templomba egy később megárvult tízéves katolikus kisfiú. Érte azóta is imádkozom, amolyan fogadott fiunk lett.

–  Lelkészfeleségként miként vállal részt a közös szolgálatból?

– Nehezen tudtam elképzelni egy lelkészfeleség életét, nem is vágytam ilyesmire. Miután hazajöttem a debreceni egyetemről, Budapesten egy ifjúsági órán találkoztam azzal a lelkésszel, aki annak idején Debrecenben orgonálási lehetőséghez segített. Hamarosan eljegyeztük egymást, és összeházasodtunk. Nagyon gyorsan papné lettem abban a gyülekezetben, ahol a férjem már három éve szolgált, és hamar megtaláltam a feladataimat. Gyerekekkel foglalkoztam, németre tanítottam őket, énekkart szerveztem. Szép évek voltak ezek.

–  Van olyan igeszakasz, amely különösen fontos az ön számára?

– Keresztelésemkor a 103. zsoltár első két versét kaptam: „Áldjad, lelkem, az Urat, és egész bensőm az ő szent nevét! Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, menynyi jót tett veled!” Ezt nap mint nap forgatom a szívemben, hiszen ma már nem megy minden olyan könnyen, mint ahogyan az életem indult. Egészen az egyetemig sok szempontból sikeres életet éltem. Amikor férjhez mentem, akkor úgy éreztem, hogy most jutottam a csúcsra a boldogságomban, és akkor kellett szembesülnöm azzal, hogy a férjemnek egy ritka kisagyi betegsége van, amely gyógyíthatatlan. Mégis számtalan örömünk volt, és megtapasztalhattuk a „hármas kötelék” valóságát. A másik a tudatos megtérésem indító igéje. Elsőéves egyetemistaként még nagyon keveset tudtam Istenről, de már egyre jobban vágyakoztam megismerni őt. Ekkor meghívtak egy nemzetközi ifjúsági találkozóra Rostockba. Ott, a Szent Péter-templomban hallottam meg Isten nekem szóló biztatását, amely a gótikus falak között visszhangzott: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” [Ézs 43,1] Ez az ige azóta is kísér életutamon, biztat, erőt ad nekem.

– Mikor értette meg az Atya mellett Jézus Krisztus szerepét?

– Jézus Krisztust mint személyes megváltómat Biatorbágyon ismerhettem meg. Jézus az, aki hordozza az egész életemet, az örömeimet, a bánataimat. A Szentlélek is nagyon fontossá vált, hiszen őtőle kapom nap mint nap az erőt.

–  Férje, Zoltán betegségén túl mi jelent még folyamatos hitbeli erőpróbát az életében?

– Hét éven keresztül nem született gyermekünk. Az orvosom felajánlotta, hogy a lombikbébiprogrammal esetleg segíteni tudna. Ösztönösen azt mondtam: akkor úgy gondoljuk, hogy már világra jött gyermeket kellene befogadnunk. A doktor úr megígérte, hogy ebben is segít nekünk. Kilenc hónappal később kaptunk egy táviratot, hogy a kórházban maradt egy kislány. Így lett gyermekünk. Hirtelen azt sem tudtuk, hogyan szedjük össze azt, amire szükség lesz, de csodás módon mindent idejében megkaptunk. „…aki befogad egy ilyen kisgyermeket az én nevemben, az engem fogad be” [Mt 18,5] – ezt az igét kaptuk több helyről. Nagyon szép éveket éltünk egészen a kislányunk tinédzserkoráig, amikor aztán jöttek a bajok. Többször kellett éjjel sírva imádkoznom, kétségbeesetten kérdezve: Uram, hol vagy? Azt ígérted, ezzel a kisgyermekkel téged fogadunk be! Csak mostanában jöttem rá, nagyon nehéz évek után, hogyan is kell érteni ezt. Nem úgy, hogy kipárnázott úton vezet bennünket az Úristen. Azzal, hogy befogadtuk ezt a gyermeket, ő feladatot bízott ránk, olyat, amelyre csak ő tehet bennünket alkalmassá. A lányunk mondta nekünk egyszer, hogy ha mi nem lettünk volna, ő már rég elkallódott volna. Most megszületett a második unokánk. A lányunk nem úgy éli az életét, ahogy mi megálmodtuk számára, de ő sem eshet mélyebbre, mint az Úr tenyerébe. Eddig is megőrizte őt, és hiszem, hogy ezután is vele lesz. Nekünk csak szeretni szabad őt, nem pedig ítélkeznünk felette. És nem szabad elbízni sem magunkat amiatt, hogy Isten milyen nagy dolgokra használ bennünket. Egyedül rá kell figyelnünk, és őbenne kell növekednünk. 

A cikk az Evangélikus Élet magazin 82. évfolyam, 21. számában jelent meg, 2017. május 28-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál, a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.