Béres Tamás ismertette, hogy Tóth Károly témavezetője Korányi András professzor volt. A bizottság titkáraként jelen volt Pángyánszky Ágnes, valamint a két bíráló, Baráth Béla Levente a Debreceni Református Hittudományi Egyetem rektora és Csepregi Zoltán, az Evangélikus Hittudományi Egyetem rektora.

Tóth Károly 1983. július 29-én született Ajkán, itt is keresztelték és konfirmált. 1997 és 2001 között a középiskolai tanulmányait a soproni Líceumban végezte, majd az Evangélikus Hittudományi Egyetem teológus-lelkész szakára jelentkezett, ahová 2001-2009 között járt. Diplomamunkáját a Magyarországi Evangélikus Egyház és az első világháború címmel írta. Gyakorlati évét a budavári gyülekezetben végezte, Bence Imre mentorsága alatt. Közben az Eötvös Lóránd Tudományegyetem történelem szakát is elvégezte, ott az evangélikus egyház második világháború alatti viszonyaival foglalkozott diplomamunkájában. Lelkészi munkáját a Takácsi–Nagyacsád–Nemesgörzsönyi Társult Evangélikus Egyházközségben kezdte. 2014 óta a Soproni Evangélikus Egyházközség parókus lelkésze, 2011-ben lelkészi alkalmassági vizsgát tett.

Dolgozatában Tóth Károly a Magyarországi Evangélikus Egyház teológiai életét igyekezett megvizsgálni az 1940-es években. A doktoranduszt az érdekelte, milyen teológiai hatások érvényesültek az adott egyház teológiai közéletében, a lelkészek gondolkodásában, az igehirdetésekben egy-egy teológus vagy teológiai irányzat nyomán. Ugyanígy fontos kérdés volt számára a korszak egyháztörténetének megrajzolásában, hogyan változtak a szervezeti keretek, gyülekezetek, egyháztagok és intézmények száma, hogyan határozta meg az egyház életét a püspökök, egyetemes és egyházkerületi felügyelők személye, hogyan változott az egyház jogi szabályozása, gazdasági élete, az állammal való kapcsolata és nemzetiségi viszonyai. Vizsgálta, hogy mi határozta meg a gyülekezetek életének lényegét, közvetlenül az igehirdetések üzenetét, közvetve talán az egész egyházi életet.

„A két világháború között számos új teológiai irányzat és mozgalom gyakorolt hatást a magyarországi evangélikusságra – állapította meg Tóth Károly. – Ezek az áramlatok tetőpontjukat általában az 1940-es években érték el. Bár erős volt az évtized közepén a háború, az évtized második felében pedig a politika kényszerítő hatása, ennek ellenére meglátásom szerint élénk teológiai élet figyelhető meg a korszakban, ami aztán 1948 és 1952 között visszaszorítást szenvedett el.”

A Tóth Károly fontos kérdésnek tartotta azt is, hogy milyen kapcsolatba került a magyar evangélikus teológiai élet egyes társadalmi kérdésekkel és ezek milyen mértékben merültek fel a különböző írásokban.

A szerző megállapította, hogy „a Magyarországi Evangélikus Egyház számára a két világháború közötti évek számos téren hoztak fejlődést. A gyülekezetszervezés, templomépítés, a gyülekezeti alkalmak, egyesületek és sajtótermékek szaporodása sokak számára szembetűnő volt. Az egyháztagok számának növekedése viszont nem ezekre a jelenségekre, hanem a természetes szaporulatra és a revíziós sikerek révén visszakerült területekre vezethető vissza. Nagy fájdalmat orvosolt különösen a felvidéki és észak-erdélyi gyülekezetek visszatérése a magyarországi egyház közösségébe, a fájdalom a Brassó-környéki gyülekezetekkel kapcsolatban viszont megmaradt. Ezen előrelépések egy része hosszú távon is hatott, sőt, sokak megítélése szerint a szocializmus időszakában a túlélés erőforrásává vált. Egy másik része viszont időlegesnek bizonyult. 1945-től szűkülő mozgástér jellemző az egyház életére, sőt, számos megrendítő csapást is el kellett szenvednie, virágzó munkaterületeket veszített el.”

„Az egyházi élet általános felívelése összefüggésbe hozható azzal is, hogy a két világháború között felélénkült a teológiai élet” – vélte első tézisében Tóth Károly. Lelkészek tudományos fokozatokat szereznek, új teológiai lapok indulnak, a lelkészi szakfolyóirat terjedelme növekedik.

„Ez a fejlődés különböző külföldi teológiai áramlatok hazai hatásának és egyfajta belső érlelődésnek tulajdonítható – magyarázta Tóth Károly. – Az új sajtótermékek indulása, új típusú egyházi alkalmak indítása és talán az istentiszteletek látogatottságának növekedése hátterében is ott lehetett a tartalmi elmélyülés. Mind a Luther-reneszánsz, mind Karl Barth teológiája, mind az ébredés úgy hatott Magyarországon, hogy igeszerűbbé és reformátoribbá alakította az egyházi életet és gondolkodásmódot. Ez lehetőséget teremtett arra, hogy a felekezeti öntudat üres jelszóvá válás helyett evangélikusok széles rétegei számára is tartalommal telhessen meg. Ezt a folyamatot talán az is elősegítette, hogy 1920 és 1940 között belső egyházi értelemben kevésbé volt napirenden a nemzeti identitás és a nemzetiségi kérdés. Az általános egyházi fejlődést szinte minden téren lezárta az 1945-ös év. A teológiai éledésre ez viszont nem igaz. A szűkülő mozgástér ellenére, folytatódott az élénk teológiai élet. Meglátásom szerint ezen a téren sokkal inkább jelentett cezúrát a teológiai tanárok 1949-50-es cseréje, a teológia Budapestre költöztetése, az Evangélikus Theologia és az Élő Víz megszűnése, Veöreös Imre leváltása a Lelkipásztor éléről, majd a teológiai gondolkodás központosítása. Bár részben folytatódott később is az ekkor uralkodó teológiai áramlatok hatása, de a teológiai élet 1940-es évekbeli élénkségét kihangsúlyozza a korszak végén annak mesterséges korlátok közé szorítása. El nem vitatva tehát a korábbi és későbbi korszakok teológiai teljesítményének értékét, ennek az évtizednek a teológiai életét különlegesen gazdagnak látom.”

Második tézisében Tóth Károly említést tett arról is, hogy a korszakban számos teológiai jellegű konfliktus, szókimondó kritika és reformjavaslat is napvilágot látott.

„Ide tartozik az a szemlélet, ahogyan sokan az egyetemes vagy hazai teológiatörténetet értékelték, elítélve évtizedek vagy akár évszázadok gondolkodásmódját. Sok írásban érezhető az a feszültség is, ami túlmutat a generációk pozícióharcán, és bár van átfedése a korosztályi különbségekkel, de nagyrészt teológiai alapúnak látszik. Ez megjelenik az igehirdetések élesen eltérő szemléletű kritikájában, a liturgiai reform terén, az ébredés ügyéről született állásfoglalásokban és különösen szemléletesen a lélek halhatatlanságáról folytatott vitában. A konfliktust feltételezésem szerint erősítette egyrészt az a tény is, hogy a húszas és harmincas években egyre nőtt a fiatal lelkészek számaránya, másrészt hogy az új lelkésznemzedéknek nagyobb lehetősége nyílt tudományos fokozat szerzésére. Ez a jelenség is arra mutat, hogy a korszak teológiai éledése nem illeszthető bele egyszerűen az általános egyházi fejlődés harmonikus képébe. Új templomok építése az egész egyház megelégedésére szolgált, az új teológiai áramlatok hatását viszont sokan tompítani akarták. Fontosnak tartom, hogy ezek a teológiai konfliktusok nem kapcsolódtak össze közvetlenül sem politikai vagy nemzetiségi csatározásokkal, sem pozícióharccal. Természetesen hatottak a teológiai áramlatok társadalmi kérdések terén megfogalmazódó gondolatokra, de nem okoztak törésvonalat sem az Ószövetség keresztény megítélésével, sem a szociális kérdésekkel, a revízióval, a háborúhoz vagy a zsidósághoz való viszonnyal kapcsolatban. A bácskai németek különállása és a magyarországi németek Memoranduma meglátásom szerint nem teológiai alapra vezethető vissza, és nem kapcsolódik az egyházban lévő teológiai konfliktusokhoz. Úgy ítélem meg, hogy a teológiai nézetkülönbségek nem okoztak végletes megosztottságot.”

A harmadik tézisben megállapította, hogy két jelentős csoport körvonalazható a teológiai életben, egy győri és egy budapesti kör.

„Az 1940-es években felülreprezentáltnak látom az integritását jobban megőrzött, de lélekszámban a Bányainál kisebb Dunántúli egyházkerületet. Bár minden országos jelentőségű kezdeményezésben előbb vagy utóbb legalább formálisan képviseletet kapott a többi egyházkerület is, az országos hatású evangélikus sajtótermékek nagyobb része dunántúli alapítású, irányítású, dominanciájú volt. A Harangszón, Lelkipásztoron, Belmissziói Munkaprogramon keresztül komoly részben Kapi Béla dunántúli püspökhöz szorosan kötődő lelkészek tematizálták a többi egyházkerület gyülekezeteit is. Ennek a jelentőségét csak kis részben ellensúlyozta a budapesti lelkészek szorosabb kapcsolódása az ország szellemi és politikai elitjéhez.”

Tóth Károly összefüggést lát a két csoportnak az 1940-es évek első felében megfigyelhető különállása és az egyházpolitikai irányzatoknak az 1940-es években bekövetkező szétválása között.

„Az, hogy Ordass Lajos püspök irányvonalát nyíltan elsősorban bányai egyházkerületi lelkészek támogatták, annak hátterében talán nem csak az akkori püspökük iránti lojalitás állt, hanem áttételesen esetleg Raffay Sándor korábbi püspöknek a két világháború közötti politikai elittel ápolt szorosabb kapcsolata is hatott rá. Különös véletlen lenne, hogy az úgynevezett harmadik egyházi út három vezéralakja, Túróczy Zoltán, Szabó József és Veöreös Imre nem csak hogy egyaránt a győri gyülekezet lelkészeként szolgált, de a Lelkipásztorban is együtt játszott vezető szerepet? Távol áll tőlem, hogy determinisztikus elmélettel akarjam megmagyarázni az egyháztörténet súlyos fordulatait, de úgy vélem, lehet haszna ezen kapcsolatrendszerek vizsgálatának. Úgy látom, hogy ez a két körvonalazott csoport nem azonosítható teológiai irányzat, kegyesség szerinti klikként. Mind az ébredés, mind Karl Barth, mind a Luther-reneszánsz magyarországi hatása érezhető volt Győrött és Budapesten egyaránt. Fontosnak tartom az 1940-es évek magyarországi evangélikus teológiájának megismerését, mert meglátásom szerint jelentős hatással volt a következő évtizedek egyházi életére. Olyan tartalmat adott, ami túlmutatott a külső növekedésen, majd a szűkülni kezdő kereteken egyaránt. Szókimondásával megpróbált ledönteni olyan tabukat, amik régóta nehezítették az egyház életét. Naprakészen érvényesített nemzetközi teológiai hatásokat, mégis olyan módon, hogy azok nem zilálták szét egy ilyen kicsi egyház életét, sőt lendületet tudtak adni neki. Hatása későbbi egyházpolitikai döntéseken is érezhető. A teológiai élet terén sem volt idealizálható korszak az 1940-es évek, mégis úgy vélem, sok olyan értéket tudtak adni az akkori megelevenítő folyamatok, amikhez hasonlók ma sem lennének haszontalanok” – zárta gondolatait Tóth Károly.

A disszertáció itt olvasható el.

A tézisfüzet itt található.

Először Barát Béla Levente rektor (Debreceni Református Hittudományi Egyetem) mondta el véleményét a dolgozattal kapcsolatban. Megállapította, hogy a dolgozat sok 1944 utáni eseménytörténettel nem foglalkozik, így a málenkij robot, a németek kitelepítése, a lakosságcsere, az iskolák államosítása, az állammal kötött egyezmény hiányzik. Megállapította, hogy túlzásnak tarja a dolgozatban a Lelkipásztor szakfolyóirat túlsúlyát, ez így a teológiai élet mélyrétegeinek feltárása szempontjából torzítóan hat. Szorgalmazta a felekezetközi- és nemzetközi összefüggések feltárásának szükségességét, és az idegen nyelvű szaksajtó elemzését.

Csepregi Zoltán az Evangélikus hittudományi Egyetem rektora reflexiójában megállapította, hogy Tóth Károly kiválóan bánik a tudományos próza eszközeivel, minden szava helyén van. Javasolta a dolgozatba egy módszertani fejezete felvételét, amely bevezetne a kutatás hogyanjaiba és miértjeibe. Véleménye szerint a cím értelmezése is szükséges lenne. Taglalni kellett volna az egyházpolitikai és a nemzetközi szintű problémákat is, forrásként idegen nyelvű irodalmat is kellett volna használni.

Tóth Károly válaszában elismerte az opponensek által felvetett problémákat, de megerősítette, hogy nem a történelmi súly, hanem a teológiai mondanivaló alapján szelektált.

A doktori védést 33-an online, több mint 10-en pedig élőben követték nyomon. Több hozzászólás is érkezett, többek között Reuss András emeritus professzor, Bácskai Károly profeteológiai tanár, Fabiny Tamás elnök-püspök valamint Ötvös István történész osztották meg gondolataikat. 

Az eszmecsere után a bizottság visszavonult, majd bejelentették, hogy a védés sikeres volt.