Ebbe a házba születtem, őseim is ide születtek, és az utódaim is itt laknak. A fiammal özvegyemberek vagyunk, az unokám és családja, a fiatalok külön laknak a ház hátsó részében. Eltelt az idő, elszálltak az esztendők, és az ember bele kell hogy nyugodjon a helyzetébe. Az esztendők rám tették a pecsétjü- ket, készülök én is a nagy útra, mint minden ilyen korú ember.
– Hogyan választotta a pedagógusi pályát?
– A csernátfalusi felekezeti iskolába jártam, mert nagynéném ott tanított. Özvegyen maradt, de hirtelen nem tudott özvegységébe belenyugodni, és magához vett engem. Ott laktam vele két évig, vele együtt jártam iskolába, elvégeztem a négy osztályt. Abban az időben Kiss Béla, az akkori evangélikus lelkész ajánlotta, hogy a négy osztály elvégzése után, ha szüleim is beleegyeznek, menjek az enyedi tanítóképző intézetbe. Jó szándékkal tette ezt, mert utánpótlást akart biztosítani az evangélikus iskolának. Így kerültem Enyedre, ahol a nyolcosztályos tanítóképzőt elvégezve, 1939-ben tanítói oklevéllel hagyhattam el a kollégiumot. Bentlakó voltam végig, az internátusban éltünk, ami egy külön világ volt. Ott aztán jó hazafiakká neveltek minket.
– Mostanában inkább lányok választják ezt a hivatást. Akkor hogyan volt?
– Akkoriban nem voltak lányok, az enyedi kollégium egész tanári kara férfiakból állott. A diákok is csak fiúk lehettek. A lányok külön intézményben tanultak. Megvolt a reformátusoknak a külön tanítónőképzőjük Székelyudvarhelyen, a katolikusoknak pedig Nagyszebenben, a zárdában. A tanítóképző elvégzése után képesítővizsgát tettünk, és akinek ez sikerült, ha állást kapott valahol, akkor taníthatott az I–VII. osztályban – akkor hétosztályos volt az iskola. Én szerencsés voltam, Brassóba kerültem az evangélikus iskolába, a Türkösi Ferenc utcába. Akkor bővült ki ez az iskola, egy körzetet teljesen felölelt, a magyar növendékek száma nőtt, valaki nyugdíjba is ment, tehát szükség volt rám. Az evangélikus egyháznak lettem a tanítója.
– Volt-e olyan helyzet az életében, amikor mindent újra kellett kezdenie?
– Mindig meggondoltam, mit csinálok. 1939-ben, a háború első napján jelentkeztem az iskolába tanítani. Egyévi tanítás után jött a bécsi döntés, Észak-Erdély visszajuttatása. Akkor tömegesen mentek át az emberek északra. Döntenem kellett: menni vagy maradni. Úgy határoztam, nekem erkölcsi kötelességem a nemzetemmel maradni, amikor annyi ember vonul Dél-Erdélyből Észak-Erdélybe. Kiürült Brassó. Határozott voltam: itt maradok, bármi lesz is. Hűséges maradtam az iskolához, Brassóhoz és a csángósághoz.
– Hogyhogy nem volt katona?
– Nagyon egyszerűen. Elvégeztem a tanítóképzőt – ez komoly intézmény volt, ahol egyházi nevelésben is részesítettek. A sikeres képesítővizsga után kántori vizsgát is tehettem. Én voltam az egyedüli evangélikus, aki ezt vállalta. A bácsfalusi kántor elment, és engem bízott meg: „Andriska, most elmegyek, amíg visszajövök, te helyettesítsél.” Soha nem jött vissza, csak látogatóba, így én maradtam itt kántornak, közben pedig tanítottam Brassóban. Gillich Fülöp akkor bácsfalusi – jól felkészült, népszerű – evangélikus lelkész volt. Ő biztatott, hogy tegyek lévita lelkészi vizsgát. Bizony nekiálltam, vakáció helyett hol a mezőn dolgoztam, hol tanultam, és aztán sikeresen levizsgáztam. Argay püspök volt a vizsgabizottság elnöke. Így megszereztem a harmadik oklevelet is, amely szintén az egyházhoz kapcsolt. A román törvények kedveztek az egyházi embereknek: akik papi vagy lévita lelkészi vizsgát tettek, azokat felmentették a katonaság alól. Ez biztosítva volt, tehát folytathattam a tanítást. Most jön a java! Mivel a román tanerők elhagyták Észak-Erdélyt, a magyar tanerők meg Dél-Erdélyt, hogy az iskolai oktatás biztosítva legyen, a két állam – a román és a magyar – közös megegyezésre jutott, és megállapodtak egy bizonyos létszámú tanerőnek a felmentésében. Így aztán másodszor is felmentettek mindenfajta katonai kötelezettség alól. Megúsztam a háborút, ami nagy szó volt abban az időben.
– Milyen kiemelkedően szép élményei voltak a pálya kezdetén?
– A harmadik osztály jutott nekem a pályakezdés évében. Nagyon kedves gyermekek voltak, ragaszkodtak a tanítójukhoz. A szüleik is kedveltek. Mikor láttam, hogy a munkámnak meglesz az eredménye, akkor jól éreztem magam Brassóban. Bántam, hogy el kellett jönnöm.
– Miért kellett eljönnie?
– Gyászos eljövetel volt. Egyik tanítónő elragadtatta magát, és magyar történelmet is akart tanítani. Erről jegyzeteket is készítettek a gyermekek. Egy román tanfelügyelő látogatásakor az egyik gyermek jegyzete a kezébe került. Ebből aztán nagy baj lett, ami maga után vonta az evangélikus iskola fel- számolását. Megkezdtük a tanévet, december 6-án pedig megjelent az egyik inspektor a miniszteri rendelettel, és útnak indítottak: menjetek, ahova akartok. Az volt a szerencse, hogy Adorjáni Dezső, az akkori igazgató itt maradt, tanítónak állt a reformátusokhoz. Ott egy csomó gyermek helye felszabadult, és mi átköltözhettünk a mi gyermekeinkkel a református iskolába. Egy évet ott fejeztem be. Időközben egy különös megbízatást kaptam Argay püspök úrtól. Az oltszakadáti evangélikus gyülekezet a szászokhoz tartozott. A politikai viszonyok a szászok, a németség előretörését hozták maguk után, és a püspökség iskoláit átvette a Volksgruppe. Az oltszakadáti volt az egyetlen magyar iskola, amely a szász evangélikus egyházhoz tartozott. A helyzet úgy hozta, hogy megbíztak, szálljak ki Szakadátra, és ezt a gyülekezetet, az iskolával együtt, hozzam át a magyar evangélikusokhoz. Ezt a megbízatást hűségesen teljesítettem. Egy évig tanító és pap – lévita lelkész – voltam ott. Az oltszakadáti volt az első evangélikus gyülekezet, amely a szászoktól elszakadt, és amely a püspökségünkhöz csatlakozott. Kolozsvár, Marosvásárhely, több nagyváros és község tartozott oda, a háború után meg mindnyájan áttértek a magyar evangélikusokhoz. A szászok ezt nem akadályozták, úgy látszik, nem állt érdekükben. Miután visszatértem Brassó- ba, december 6-án útnak bocsátották a tanulókat és a tanítókat is, és akkor fogadott be a református egyház. Azt az évet náluk húztam ki. A történelmi események sodorták az embereket, engem pedig Brassóból a hosszúfalusi evangélikus iskolához helyeztek át. Kétévi tanítás után, amikor megalakultak a magyar tannyelvű iskolák, Bácsfaluba kerültem. Ez 1945-ben volt, a háború után. Ebben az évben megalakult a Brassói Magyar Tankerületi Főigazgatóság, ahová engem beosztottak, az elemi oktatást szerveztük meg Lőrinci főtanfelügyelővel. Nem tetszett ott, és visszakérezkedtem Bácsfaluba, ahol laktam. A tankerületi főigazgató kijött, és megbizonyosodott, hogy tényleg olyan a helyzet, ahogy mondtam: özvegy édesanyám van, földjeink vannak, amelyeket művelni kell. Engedélyezte, hogy itt maradhassak. Attól kezdve itt, Bácsfaluban taníthattam nyugdíjazásomig, két év kivételével, amikor megyei tanfelügyelő voltam.
– Időközben elvégezted az egyetemet is – jegyzi meg fia, akit szintén Simon Andrásnak hívnak.
– Igen, időközben tanári oklevelet szereztem történelem–magyar szakon. A Bolyain két évet elvégeztem, amikor egy miniszteri rendelet jelent meg, amelynek értelmében, ha valaki részt vett két évig a nyári tanfolyamokon, akkor megkaphatta a ta- nári diplomát, taníthatott az V–VIII. osztályban. Kaptam az ajánlaton. Akkor már itthon a gyermekek is lekötötték a családot, érdekem volt hát minél hamarabb szabadulni.
– Akkoriban a pedagógusoknak nemcsak tanítással kellett foglalkozniuk.
– Kultúrmunkát is kellett folytatni. Foglalkozni kel- lett a gazdálkodókkal is, megalakítottuk a Gazda- kört. Be kellett kapcsolódni a községháza, majd a városháza munkájába, ott tanácsos is voltam. A forradalom után a földosztó bizottságban is benne voltam. Mindent végeztünk, ami a néptaní- tó munkájához tartozott. Megfelelő közösség ala- kult ki, de aztán lassan-lassan a kollektíva tagjai elpárologtak.
– Az egyházi életben milyen megbízatásai voltak még?
– Felügyelő voltam. Lelkészként már nem kellett többet szolgálnom, akkor már bőségesen voltak papok.
– Volt-e idősebb korában olyan helyzet, amikor úgy gondolta, máshol folytatná az életét?
– Nem, én Barcaságot semmiért el nem hagytam volna. Amint említettem, már a bécsi döntéskor, amikor tizenöt napot biztosítottak a szabad mozgásra, felvetődött a lehetőség, hogy Észak-Erdélybe vándoroljunk, többen is hívogattak. Mikor mindenki ment, én itt maradtam, mert tudtam, hogy szükség lesz rám. Édesanyám itt maradt, elég nagy gazdasággal, nem volt, aki segítsen. Édesapám elég fiatalon, 48 éves korában meghalt, és édesanyám örökölte a gazdaságot. Ígéretet kaptam Horthy Miklós feleségének testvérétől, hogy ha még egy évig Oltszakadáton maradok, azután Pestre költözhetek, a legjobb helyre kerülhetek. Nem vállaltam. Én itt születtem, és itt a helyem pihenni is.
– Meg is becsüli önt az itteni közösség.
– Nem vágytam semmilyen elismerésre. „Dolgoz- ni csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen, úgy érdemes” – így végeztem lelkiismerete- sen a munkámat egész életemben. Soha senkivel nem volt semmi bajom, még a románok is tiszteltek. Mikor felszámolták az önálló magyar iskolákat, akkor nem a román igazgató lett a magyar és a román tagozatos iskola igazgatója, hanem engem bíztak meg ezzel. Békében éltem, és békében élt itt mindenki. Ki kell hangsúlyoznom, hogy Bácsfaluban a vészesebb időkben, a háború alatt gyülekeztünk a lelkészi irodában, ahol énekoktás is folyt. Ez a szomszédban levő csendőrségnek nem tetszett, és hadbíróság elé küldött mindnyájunkat. A román pap jött a hadbíróságra, a mentségünkre tanúskodni, hogy ártatlanok vagyunk. Így éltünk itt.
– Mikor alakult a Barcasági Csángó Alapítvány?
Miután kialakultak az iskolák, a magyar nyelvű oktatás, felvetődött a gondolat, hogy a régi polgári iskola helyébe egy magyar gimnáziumot kell alapí- tani. Elindultunk, de Brassónak nem tetszett, Fejér Paliék ellenezték, merthogy rontjuk a brassóit. Ennek ellenére megcsináltuk. Elnyertük a román állam jóváhagyását, és megszületett a Csángó Alapítvány is (1990-ben, szerk. megj.), hogy legyen egy jövedelemforrás az iskola támogatására. Ma már sajnos odajutottunk, hogy a fiam unokája második osztályos, és nem tanulhat itt, Bácsfaluban, mert gyermekhiány miatt megszűnt a magyar tagozat. Hosszúfaluban kell tanulnia. Megszűnt a bácsfalusi, a türkösi, a hosszúfalusi felszegi iskola. Az egyházi nyilvántartás szerint nincs utánpótlás. A fiatalok elmentek, csak az öregek maradtak itthon. Az egyházközség létszáma is nagyon leapadt. A magyarországi segély is nyújt valamit a gyerekeknek, de...
– Melyik volt a legszebb időszak az életében?
– Amikor a mezőn dolgozhattam, és amikor a kertben lehettem.
– A gyerekek és az unokák közül valaki folytatja az ön hivatását? Lett közülük valaki tanító vagy lelkész?
– Nem, nem lett. Egy fiam és egy lányom van. Mindketten Kolozsváron végeztek egyetemet, a fiú állatorvosit, a lány orvosit. A fiúnak két gyermeke lett, egy lány és egy fiú. A lányomnak szintén két gyermeke született, két fiú. Egyik Magyarországra költözött, a másik Kolozsváron orvosit végzett, ott dolgozik az egyetemen. Most aztán már dédunokák is vannak. Ebben a lakásban, ahol lakom, négy generáció él együtt.
Isten éltesse sokáig egészségben, családja körében!
A cikk megjelent az Evangélikus Harangszó, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház lapja 2020. téli számában.
Magyarországi Evangélikus Egyház
A MEE Facebook oldala
A MEE Twitter oldala 
A MEE Youtube oldala
A MEE Instagram oldala
A MEE Linkedin oldala