A City TV felvétele az alkalomról:

Köszöntöm az emlékező közösséget itt, a Deák téri templomban!

Szinte az utolsó pillanatban derült ki, hogy ma mi leszünk a házigazdái ennek az alkalomnak. Talán mégsem véletlen, hogy így alakult, hiszen ez a templom a történelem során mindig is sokak számára volt „oltalom a zivatarban”. Így lett 1838-ban a környéken lakóknak egyedüli menedéke a jeges árral szemben. A vészkorszakban Keken András lelkész a nyilasok elől mentette itt sokak életét.

Tíz évvel ezelőtt a mi egyházunk népe szintén itt gyújtott gyertyát. Értetlenül, megdöbbenve, mégis az Isten előtti csendben próbáltunk emlékezni, a szolidaritásunkat kifejezni azok felé a roma családok felé, akik elvesztették szeretteiket, akik félelmet, fájdalmat, testi-lelki szenvedést kellett, hogy elhordozzanak. Minden jó érzésű ember megdöbbent, elborzadt a kegyetlenség és értelmetlen életáldozat láttán. Akkor is az Isten igéjébe tudtunk kapaszkodni, ahogyan most is ezt tehetjük.

Az evangélikus Útmutató mai igéje erőteljes vigasztalás és bátorítás lehet mindannyiunk számára: „A város főútjának közepén, a folyó két ága között van az élet fája, amely tizenkétszer hoz termést, minden egyes hónapban megadja termését, és a fa levelei a népek gyógyítására szolgálnak.” (Jel 22,2) A Biblia utolsó könyvének egészen különleges vonása, hogy bepillantást enged számunkra a jövendő világ titkába. A mennyei Jeruzsálem nem egyszerűen egy jól szervezett város, ahol mindig biztonságban és védettségben érezhetjük magunkat, hanem az a hely, ahol vak indulatok helyett mindig van utánpótlása az ember felé forduló irgalomnak. Ahol Isten ígérete szerint nem lesz többé veszteség, halál és gyász. Ahol gyógyulhatnak a sebek, vigasztalást kapnak a szenvedők, igazságot szolgáltatnak a meghurcoltaknak, megalázottaknak.

Mi nagyon nem ilyen világban élünk. Jézus Krisztusban mégis – akinek a keresztje éppen az élet centrumában áll; hiszen a kereszt az élet fája – valami megelőlegezve megjelent, itt van, megragadható és megtapasztalható abból az eljövendő városból, országból, világból. Hogy Isten mégsem hagy bennünket magunkra. Hogy Krisztus felvállalta a mi sorsunk. Miattunk viselte a szenvedést, a kínt, a gyötrelmet, a keresztet. És minden ember szenvedését átöleli, magához öleli a kereszten. Ez a böjti idő felé tartva napról napra hangsúlyosabb és világosabb.

Amikor ma másokkal együtt emlékezünk egy olyan kisfiúra is, aki ma lenne tizenöt éves, nem látjuk, nem láthatjuk a magyarázatot, miért történhetett ez meg. Mégis bízunk az Isten igéjének megtartó, vigasztaló ígéretében. Abban, hogy Isten egyszer feloldja minden félelmünket, fájdalmunkat. Letöröl az arcunkról minden könnyet, gyógyírt csepegtet a nehezen gyógyuló sebekre. Addig is pedig egymásra bíz bennünket, hogy mindannyian érezzük a felelősségünket az embertársért, és az élet fájának közelében megállva felismerjük egymás arcán Krisztus arcát.

Ámen.