Nemrégiben egy mélyen hívő evangélikus édesapa mesélte, hogy fia kritikus kérdéseket tett fel neki Istennel kapcsolatban. Rákérdezett Jézus kereszthalálára is. Az apa őszinte fájdalommal a szívében idézte vissza, hogy arra a kérdésre: „milyen Isten az, aki hagyja fiát a kereszten meghalni?”, annyit felelt: „Erre mindenkinek saját magának kell a választ megtalálnia.”

Talán túl keménynek tűnik ez a szülői nevelési módszer, hiszen az apa bizonyságot is tehetett volna. De talán úgy érezte, hogy nem kevésszer tette már meg, akár direkt, akár indirekt módon. Az Istenre való rátalálás és a legnehezebb kérdések megértése nem nélkülözheti Isten és ember legszemélyesebb kapcsolatának megszületését. Az apa tudta: fia szívében a hit megszületéséért csak imádkozhat, helyette sem hinni, sem bízni nem tud.

Az erfurti Ágoston-rendi kolostorban rendszeresen kellett egymás előtti bűnvallást tenniük a szerzeteseknek. Reménykedtek abban, hogy Isten ezért is, és naponkénti jó cselekedeteikért is megjutalmazza őket. Egy fiatal szerzetes szívében mégis egyre nőtt az aggodalom: soha nem lesz elég jó ahhoz, hogy Isten kegyelmét kiérdemelje. Az Isten-keresés kínzó óráiban egyszer csak világosságot hozott szívébe a Római levél 1. fejezetének 17. verse: „Az igaz ember pedig hitből fog élni.” A fiatal szerzetes – Luther Márton – egyszerre megértette, hogy Isten a hiten keresztül ragadható meg. Isten a hit által válik aktívvá Krisztuson és a Szentléleken keresztül a benne hívő ember életében.

Tovább a KötőSzó blogra.