– Mennyire volt konfliktusos első Orbán-kormány alatt Németországban nagykövetnek lenni?
– Akkor is tudtuk, hogy az európai uniós csatlakozás szempontjából több brüsszeli ajtóhoz Berlinben van a kulcs. A német kormányban elég jó támogatókra leltünk. Van egy máig ható személyes élményem. Az ember, pláne, ha fiatalon kerül ki nagykövetnek, jó, ha odafigyel az idősebb, tapasztalt diplomaták szavára. Nem egyszer kaptam meg azt az üzenetet, hogy jól csinálja ez a gyerek, csak rossz politikai irányultságú kormány küldte ki hozzánk. Tehát volt egy baloldali elfogultság, ha tetszik, előítéletesség az Orbán-kormánnyal szemben 2000 környékén is.
– 2010 után a norvég nagykövet, Jeszenszky Géza egy idő után nem tudta feldolgozni, kezelni azokat a támadásokat, amelyeket akkor a magyar kormány intézett a norvég kormány ellen. Egy diplomatának meddig kell kísérnie kormánya külpolitikáját? Például nem lehetett hálás feladat átadni a hadüzenetet sem az Amerikai Egyesült Államoknak a II. világháborúban.
– Egy diplomata egy félkatonai szervezet tagja. Ha ezt nem veszi tudomásul, akkor jól teszi, ha nem diplomata többé. Egyébként az állami tisztviselőkről is ezt gondolom. A lojalitás alapvető egy köztisztviselő vagy diplomata részéről.
Más kérdés, hogy jelentős különbségek vannak a különböző országok kultúrái között. Egy tapasztalt diplomatának kell, legyen annyi autonómiája és autonóm gondolkodása is, hogy a saját kormánya szándékait a fogadó országban milyen módszerrel próbálja érvényesíteni. Nem lehet ugyanazokkal a szófordulatokkal, kommunikációs elemekkel élni Kínában, mint Németországban. De még Olaszországban és Németországban is egészen más eszközöket kell használni. Már csak azért is, mert ezek az országok más-más történelmi háttérrel tekintenek ránk. Meg kell találni azokat az analógiákat, amelyek segítenek az érvelésünk alátámasztásában. A lojalitás és a kreatív gondolkodás nagyon érzékeny egyensúlya szükséges ahhoz, hogy ez működjön.
– Miben különbözik ettől az uniós diplomácia? Hiszen az mégsem csupán a nemzeti érdekek érvényesítéséről szól. Ott van egy olyan entitás, amelynek a közös jövőjét is serkentenie kell a diplomatának.
– Én sosem voltam uniós diplomata, ezért erről nem is nagyon szeretnék okoskodni. De szerintem ott alapvető fontosságú, hogy saját magunkban tisztázzuk, hogy mi akartunk ennek a közösségnek a tagjai lenni. A közösség, ami évtizedek óta alakul, az egy olyan közös érték- és érdekrendszer, amelynek mi is egyenjogú részei vagyunk. Meg kell próbálni ebben az értékrendszerben a magunk hangját megfelelően hallatni.
.....
– Most itt ülünk a Habsburg Otto Alapítványnál, ráadásul az Evangélikus Egyház székházával egy épületben. Hadd tegyek egy látszólag merésznek tűnő történeti kitérőt a reformáció és a búcsúcédulák kérdéséről. Az színtiszta módon modellezi a mai európai helyzetet.
Annak idején a katolikus egyház kitalálta, hogy hiába ülnek ők Rómában a szent csontokon…
– Most kell jeleznem, hogy pápista vagyok.
– Én csak méltatni akarom az eljárás ravaszságát.
Miközben Bernben, Kölnben gyönyörű gótikus katedrálisok épültek, az egyházatyák a szent városban, a szent csontokon, düledező, késő román kori templomban imádkoztak. Rájöttek, hogy ez így nem jó, mert helyben nem tudták előteremteni a pénzt, viszont a gazdag északi, német választófejedelmektől a búcsúcédulák formájában olyan valutatranszfert sikerült megvalósítani, amelynek máig látjuk a gyönyörű nyomát, a Szent Péter bazilika formájában, Istennek hála.
Amikor jött Luther Márton, és szembeszállt azzal, hogy az ideológiai vagy teológiai kérdéseket összekapcsolják a valutatranszfer kérdésével – senkit ne lepjenek meg az áthallások –, akkor azt mondták a német választófejedelmek, hogy milyen igaza van ennek a Luthernek. Mi köze az üdvösségnek ahhoz, hogy én mennyit fizetek? Ekkor a mélyen biblikus lutheri elképzelés, ami valóban elválasztotta a valutatranszfert a hitbéli kérdésektől, szárnyakat kapott azáltal, hogy a német választófejedelmek világosan látták, hogy ha ők Luther mellé állnak, akkor megszűnik a pénzkiáramlás az országukból. 500 éve történt.
.....